Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1918)

Meller Simon: Leonardo da Vinci lovasábrázolásai és a Szépművészeti Múzeum bronzlovasa

szigorúan zári csoportját mutatja, melyen a lótestek alall keletkező üres területeket három gyalóghafcos alakja tölti ki. A fölfelé keskenyedő kompozíció széles bázison épült fel és annyira zárt és befejezett, hogy kétoldali való tovább

1 folytatása alig hihető. A formák hatalmas (dőre- és hátranyulása szinte kézzelfogható testiségei ad az egyes részeknek és a drámai pillanat végső feszültsége megkapó lendülettel van megrögzítve. <<A szenl Anna harmadmagával* problémája gyermekjáték volt ahhoz képest, amit a művész ill megkísérelt : négy ló és hét harcos alakjai egy plasztikus csoporttá egybefűzni. Az eredmény nem teljes; 29. ábra: Az Anghiari ütközet vázlata. Velence, Accademia. a két elülső lovas rendkívüli plaszlicilássál domborodik ki. a két hátulsó azonban elvész. Ezen feladatnak tökéletes megoldása plasztikai értelemben alig, csupán a tökéletes térábrázolás festői eszközeivel lehetséges, s így a tizenhetedik század számára voll fenntartva, a felesleges tér mellőzésének álláspontján, mellyel Leonardo a W l-ik századot bevezette, az ábrázolásnak hátsó halára, szóval mélysége, szűknek bizonyult. Az eredmény azonban már így is több voll, semhogy a kortársak azonnal felfoghatták volna. Az »Anghiari ütközet » hálása ugyan igen jeleni (''kénynek mondható; megszabta a XVI-ik század csatáké])- és általában lovasa brázo Iá sail ; leljes ki fej hah''

s re azonban csak később jutott és Ftubensen ál egész Delacroixig érvényben maradi. Az a hallatlan merészség,