Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1918)

Éber László: A pozsonyszentgyörgyi oltár

tes fölépítésével, mértékletesen elosztott plasztikai díszével szemben ill a középkorral összefüggő lestői gazdagság uralkodik. A pozsonyszentgyörgyi oltár szempontjóból is érdekes a sarzanai székesegyházban levő márványoltár, amely a pietrasanlai Ricomanniak műhelyéből került ki 1470 után.

1 Lényegében nem egyéb egy ugyanott levő másik, egy emberöltővel korábban Leonardo Ricomanni által készített oltár modernizálI kiadásánál. A régibb mű fölépítésének fő vonásai megmaradtak; itt is csúcsíves fülkékbe helyezte a művész a középső domborművet és az attól jobbra-balra sorakozó nyúlánk alakokat, de az oltár felső része átalakult, gazdag gyümölcsfüzéreket, puttókat és díszedényekel, klasszikus építészeti tagozatokat látunk a nagy domborművek mellett, amelyek már határozottan az új művészet igényével lépnek föl. De a legnevezetesebbek a felső végződések, amelyek a régibb mű gótikus tabernakulumainak, liáléinek tudatos módosítását mutatják. Amazok félköríves fülkékké alakultak át, ezek mintegy esztergályozott kandeláberszerű szárak, amelyek egy-egy alakot hordanak. A felsőolaszországi konzervatív természettel, műhelybeli hagyománnyal kapcsolatban a divatos formák fölhasználására irányuló törekvés tanulságos példája. Teljesen kétségtelen, hogy a felsőolaszországi művészet e kétoldalú sajátossága és a pozsonyszentgyörgyi oltár művészeti jellege között valami kapcsolat, rokonság áll fönn. Itt is félreismerhetetlen, hogy régibb formáknak nem fejlődésével, hanem átalakításával állunk szemben. Oltárunk fölépítése nem az olasz anconá-ra, hanem az északi szárnyasoltárra megy vissza. Anyaga nem fa, hanem kő, — nem ugyan az Olaszországban majdnem kizárólag használt márvány, de elég jó, kemény, finomabb faragásra is alkalmas sárgás mészkő. A szárnyak így mozdulatlanokká vállak és az asztalos lécei helyett nyomatékosabb kőpillérek, párkányok választják el a kompozíció fő részeit egymástól, de az egyes részek egymáshoz való viszonya teljesen a hagyományos elrendezéshez csatlakozik. Az oltár lényegében az Észak művészeti fölfogásának terméke és ami attól idegen, olaszos, az is jellegzetes átalakuláson ment keresztül. Az előkelőbb kőanyag választásával karöltve járt az architektonikus elv hangsúlyozása az olasz építészeti-szobrászati művek értelmében. Szárnyas oltáraink csúcsíves ormaival szemben nevezetes a félköríves fölső befejezés, amelyre még a lelkeket mérlegelő Mihály arkangyal alakja van állítva. Architektonikus keretbe zárt dombormű következik ez alatt, a mi szárnyasoltárokon csak a XVI. században fordul elő. Ettől jobbra-balra megvannak még az egykori íiálék, de sajátságos, pillérszerű cölöpök alakjában, amelyek ((lángolói) befejezése a felsőolaszországi kandeláber-idomokra emlékeztet. Csigavonalban fölsodorl végű levélfüzérek kötik össze ezeket a cölöpöket a dombormű keretével: nem egyebek a fából faragott oltárok fölső részén oly gyakran előforduló, a magasabb és alacsonyabb részek 1 Carlo Arn: Gli sculfori delta Versilia. Bollettino d'Arte, II. (1908), 409. t.