Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1918)

Meller Simon: Leonardo da Vinci lovasábrázolásai és a Szépművészeti Múzeum bronzlovasa

magái. Hisz már Verrocchio is lemondott Colleonijában a képmásszerűségről, melynek hatása a magasból úgy is elvész; láttuk továbbá, hogy Leonardo Sforzatervei, dacára a megrendelő határozott kívánságának: cesuvi il duca Francesco armato» személytelen küzdelemábrázolásokká fejlődtek Itt, ahol hatalmas alapépítményen aránylag kis szobor volt tervbe véve, még jogosabban követhette képzelete természetes hajlamát. A koporsón fekvő alak természetesen a halott képmását mutatta: feleslegesnek látszhatott tehát ugyanazon arcvonásokat a magasban mégegyszer s hatástalanul ismételni. Hogy a megrendelő azután ezzel a megoldással kibékült-e vagy sem. az a dolgon semmit sem változtat. A költségelőirányzat a fekvő alaknál, i «figura del morlow-ról beszél; a lovasszobornál ellenben csak «un corsiere coll

1 uomo sopra»-t említ. Ez a szabad megoldásnak nemcsak lehetőségél, hanem valószínűségét is bizonyítja. Ha hozzá vesszük, hogy bronzunk formai fejlettségi fokának lanusága szerint csak a csatakép után keletkezhetett, hogy Leonardo abban az időben a Trivulzio-emlékkel foglalkozott, s azt legalább is a kis viaszmodellig .fejlesztette, hogy a szabadon ágaskodó paripának motívuma már a futólagos Trivulzio-vázla tokon is világosan felismerhető, és hogy bronzunk épp ezen motivuinnak statikai és formai megoldása, úgy mindebből szükségszerűen következik,' hogy lienne a Tri\ ulzio-einlék egy tanulniánymodellje maradt ránk. Mindezt bronzunk kivitele is megerősíti. Mintázása beható tanulmány jellegéi adja neki ; a formákat s a kifejezést teljesen kihozza, a kicsinyes részleteket ellenben mindenütt mellőzi. A ló testén hiába keressük a kis erekel, melyeket a ciseleur rendszerint oly aprólékos gondossággal ábrázol; a fotonnak annál hatalmasabb lendülettel vannak megmintázva.. Még a sárkánysisak is, melynek formái annyira csábítanak a részletezésre, szabadon és könnyedén van odavetve s a művészt főképp hatásos silhouetteje érdekelte. A végig egységes, mesteri inodellálás mellett minden külsőség elhanyagolása: az öntési lyukak betönietlenek, a farokbetét elsimítallan, semmi kicsinyes pontosság, mint az eladásra szánt daraboknál szokás ; igazi művészmodell, a törékeny viasz helyett bronzba (intve, mely csupán a művész okulására és gyönyörűségére akar szolgálni. A modellálás csodálatos biztonsága és szabadsága bizonyítja továbbá, hogy itt nem állhatunk egy eredeti modellnek másolatával vagy utánzásával szemben, mert a gyengébb kezet legalább egy-egy rejtett vonás elárulná. A sajátkezüség természetesen csak a viaszmodcllre értendő; hogy a bronzbaöntés mechanikus munkáját Leonardo maga végezte-e vagy pedig egy bronzöntő, azt megállapítani nem lehet, s annak nincs is semmi jelentősége. Maga az öntés kisebb technikai 1 ogyatkozásokat, mutat, művészi szempontból azonban tökéletesnek nevezhető, minthogy a viaszmodell minden finomságát érvényre juttatja. A kis szobor annak idején közismert és híres lehetett. Raffael, a sárkánysisak tanúsága szerint, felhasználta a Iíeliodorus freskó isteni lovagjához (47. ábra), melynek kompozíciója egyébiránt a Sforza-modellekre megy vissza, és Fra