Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1918)

Meller Simon: Leonardo da Vinci lovasábrázolásai és a Szépművészeti Múzeum bronzlovasa

tanának semmit, ha bronzunk leonardeszk részletek önkényes keveréke volnál melyei egy epigon szedett össze a mester rajzaiból, vagy pedig valami felhígított utánzat, mint a milanói Leonardo-tanítványok képei. A döntő az, bogy itt önálló alkotással állunk szemben, melyben a régi motivümök az új feladathoz alkalmazkodva fejlődlek tovább és olvadtak össze tökéletes belső egységgé, amely alkotás tehát csupán a mestertől magától eredhet. A bronzcsoport nincs az «Anghiari ütközeU-ből vagy a « Három királyok imádása»-nak hátteréből kivéve, hanem új megoldása az új problémának, melyei a Trivulzio-emlék rótt és csupán szobrászati feladat róhatott a művészre. Egy 40. ábra. Másolat Leonardo «Anghiari ütközet* cimű freskója után. Flórenc, Ufíizi. szabadon ágaskodó lovat lovassal kellelt megszerkeszteni, úgy. ahogy azt a Trivulzió-vázlat ok futólagosan már jelezték. A nehéz statikai probléma szabja meg az ismert motívumok főbb változásait és továbbfejlődéséi. A nehéz bronzalkölmány egyensúlya akként volt csak elérhető, ha a csoport súlypontja pontosan abba a vonalba esett, mely a két támasztópontot, azaz a hátsó lábak patáit, összeköti. Mindenekelőtt tehát, hogy a súlypont hátrább kerüljön, a lónak meredekebben kellett felágaskodnia. A hátsó lábakat oly éles szögben hajlította meg a művész, hogy az alsó lábszárak vízszintes helyzetbe kerültek: ezáltal a hátsó test lejebb sülyedt s a súlypont ismét kissé hátrább tolódott. Ezen helyzetnek benyomása külsőleg is megnyugtató, mert azt az érzést kelti fel a szemlélőben, mintha a lótest súlya a vízszintes hátsó lábak széles alapján nyuSzépmüvészeti Múzeum évkönyvei. I. 17