Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1918)

Meller Simon: Leonardo da Vinci lovasábrázolásai és a Szépművészeti Múzeum bronzlovasa

Inteni. Leonardo Iervei ellenben az ellenlétek teljes és tökéletes feloldására iörekesznek. Kezdetben a lovas arcát a néző télé fordítja, de a művész ezt a megoldási nem tartja meg, hisz ez nem sokat segít és a fej silhouellje proliiban még monumentálisabban hal. Csakhamar azonban a hátrafelé mutató kar nagyfontosságú motívumára akad, mely az érlelődő új művészeti felfogás első nagy formális gesztusa lesz s a mozgásirányok ellentétében már a eontrapost jövő szerepéi sejteti. E gesztust nemes szépség és erélyes lendület jellemzi. Formális szempontból a legsúlyosabb disszonanciák feloldását jelenii ; vízszintes iránya a ló tengelyével párhuzamosan halad és összhangot teremt a két alak között : a törzset szemköztnézetbe kényszeríti és feloldja az üres derékszöget a lovas hála mögött ; a kar és a lóhát közt levő mezőt a lobogó köpeny játszva kitölti. A lovasalak most mái' oly jelentékeny területet foglal el, hogy tömegét a lóé nem tudja többé elnyomni és a gesztus nagy silhouellje az emlék szellemi tartalmát is teljesen kifejezésre juttatja. Eddig csak a lépő ló típusával foglalkoztunk. A másik típust — a lerogyott ellenségen ál ugró lóét — Leonardo még nagyold) szeretettel fejleszlel le, talán azért, mert ill a mozgás és kifejezés nagyobb gazdagsága melleit a formális egység is már magában a motívumban adva van, A csoport háromalakossá bővül és a két emberi test együtt tökéletesen egyensúlyozza a ló tömegét. Az ugrás folytán a lő vízszintes tengelye átlós irányúvá alakul, s az emberi alakok vonalai könnyen hozzákapcsolódnak. A lerogyott ellenfél alakja, mely eleinle csupán támasztékul szolgált, mind jobban a ló teste alá kerül, hogy az olt kelelkezelt ürl kitöltse. Ezen típus kialakulása folyamán találja meg az előre mutató lovas a hátramutató kar imént elemezett gesztusát, mely számára a csoporton belül a vezető szerepel biztosítja. .Majd a fenyegetően fölemelt kar még hatalmasabb gesztusa következik; a hullámos körvonalú alak silhouetteje ez által lényegesen megnövekszik. Az ötlovas-lap (.1. ábra) küzdő csoportja kél egymást metsző átlón épül föl és formai egysége drámai egységének kifejezője. Az összes Sforza-Iervek megegyeznek tebál abban, hogy egyetlen nézetre és a csoport-kompozició formai kiegyenlítésére törekszenek. Ezzel párhuzamosan halad a silhouette kimerítő teljességére és a tisztán sikszerű hatásra való törekvés. Ló és lovas akként fordulnak a szemlélő felé, hogy szeme elé a lehelő legszélesebb felületei tárják. A silhouette mindent magában foglal és mindent elmond ; a körvonalakon belül erösehb elöreszögelések vagy behorpadások nincsenek s a kifeszített síkot csak az elkerülhetetlen emelkedések és mélyedések élénkítik könnyű hullámokként. Ez az a pont, a melyben a Sforza-tervek Leonardo későbbi lovasábrázolásaítöl elvileg különböznek. Az összes Sforza-tervek közös művészi alapjelleméből következik, hogy mindén valószínűség szerint a nagy modellben is ugyanazok a tendenciák érvényesültek. Kétségtelen, hogy Leonardo — saját jószánlálud vagy a megrendelő akarata folytán-e, nem tudjuk — a végleges kivitelre a lépő ló változatát válasz-