Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 7. 1931-1934 (Budapest, 1935)

Meller Simon: Szinyei Merse Pál élete és művei

92 MKI.r.KIi SIMON pen a piros változatai ellensúlyozzák a zöldet ; az árnyékokban kék lazurok. Ezt az új színskálát pré)bálta ki a «Majalis» kis vázlatán (38. ábra),

1 mely tehát nem előkészítő vázlat, hanem munkaközben készült s az összhatás ellenőrzésére szolgált. A tájképet, mint mindig, most is teljesen fejből festette ; az alakokhoz modelleket használt, de egyszerre csak egyet-egyet állított be. A fehérruhás nő Gundelfingen Gyuláné, mellette a piros plaiden heverő alak Viotti déltiroli olasz architektus, kit a Café Probstból ismert ; a második nő hivatásos modell, azonban Gundelfingen]-] é szép rózsaszínű ruhájában ; a két nő közt a bohém báró Luzsénszky Zsigmond, ki festőnek jött Münchenbe, s ezt a nyarat itt töltötte ; a guggoló alak Heinrich Max, Gabriel Max testvéröccse. A háttalfekvő alakot fizetett modell után készítette, de utóbb két tükörből a saját fejét festette rá ; előbb más volt a fej, csak a végén jutott erre a gondolatra. A bársony kabátot úgy vette kölcsön, mert ő maga mindig normális polgári ruhában járt. Az alakokat először vázlatkönyvében lerajzolta s csak azután, ha a beállítás megfelelt, festette meg ; hátraültette őket az atelier-ban, erős, egyenletes világításba és csak rajzban ragaszkodott a valósághoz, színben transzponálta őket a tájhoz. Augusztus végére a tájkép nagyjában kész volt ; az alakok közül már csak a fekvő s a guggoló hiányoztak. Szinyei, mint atyjának írta, nagyon bizalmas viszonyban volt egy darabig Gundelfingen Gyulával és családjával. Atyja e hírnek nem nagyon örült, «az intimitás, megvallom, aggaszt, — írja neki — ő becsületes jó ember, de hóbortos, extravagáns, igen tartok tőle, hogy végre is bajba kerít.» (1872. IX. 22.) Fia hallgat szavára s rövid idő múlva értesíti, hogy visszavonult Gundelfingenéktől. (1872. X. 22.) Közben egy otthoni természetstudiumát, a «Kőasztal»-t veszi elő, egy «ábrándozó» nőalakot fest belé s a tanulmányt képpé alakítja. Októberben végre egy kedvére való műtermet talál és bérel az Arcis-strasseban és november elejétől kezdve ott dolgozik tovább. Október elején eladta a «Badehütte»-t 700 forintért, a «Puszta gólyamadárrab) c. festményt 100 forintért Fleischmann műkereskedőnek, s így nemcsak gondja nincs, hanem atyjának örömében azt írja, hogy talán nemsokára még ő fog ezreket hazaküldeni. «Becses leveledet megkapván, - - írja atyjának - - nagy örömmel olvastam, hogy e kis eredmény, melyet felmutatni bírtam, oly örömet okozott nektek ; ez új tettekre bátorít, ha ti bíztok bennem s képességeimben, akkor nem bánom, a többiek gyalázhatnak, amennyit akarnak, ez jövő képemnél, mely már majdnem kész, valószínűleg nem fog elmaradni, mert ebben kissé éles oppozícióba helyeztem magamat az itten uralgó irány ellen, ezt meg nem bocsájtják nekem az öregek, kik a tért elfoglalták, de én azt nem bánom, sinfeljenek ; leginkább bosszantana az ignorálás, mely szinte lehetséges. A kép eladására nehezen számíthatok. De majdnem elfelejtem a kép tárgyát megnevezni, ez igen egyszerű, egy merengő nő, egy fekete rigó s piros esti alkonyat, a «Koasztal» stúdiumba belefestve.» (1872. XI. 10.) Tíz nap múlva jelenti : «Képem, melyről mult levelemben szólottam, «Kedvenc helyecske» c. alatt e héten ki van állítva, feltűnést okozott, dicsérik s gyalázzák, éles kritika nem fog elmaradni ; ha megjelenik, mindjárt küldök nektek, mulassatok rajta, csak annak örülök, hogy közönyös nem maradt a publikum ; igaz, némelyek Szépművészeti Múzeum, Budapest,