Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 6. 1929-1930 (Budapest, 1931)

Balogh Jolán: Tanulmányok a Szépművészeti Múzeum szobrászati gyűjteményében

mivel szelíd, érzelmes fejtípusa, kiegyensúlyozott felépítése, előkelően nemes redővezetése teljesen idegen Oucrcia Madonnaalakjaitól és lázasan nyugtalan, tömegszerű redőkezelésétől. A Schubring által említett analógiák pedig, a modenai oltár Madonnája és a berlini 15. számú Madonna egyrészt kvalitásban jóval alatta állnak a mi darabunknak, másrészt éppen a ruhaábrázolásban, a csüngő redők manierisztikus túlhalmozásában lényegbevágó eltérést mutatnak, nem is beszélve arról, hogy a londoni 7574. számú szobor egyáltalán nem tartozik ebbe a stílusperiódusba.

1 Ezek az emlékek azonban nagyon alkalmasak arra, hogy ellentétükkel kidomborítsák a mi Madonnánk jellemző vonásait, a felfogás arisztokratikus nemességét, a zárt kompozíciót, a kissé megnyúlt arányokat, a gótikusán ívben elnyúló redők tartózkodóan szűkszavú, finom, lágy rythmusú alkalmazását. Ha szobrunkat így idézzük magunk elé, akkor önkéntelenül Lorenzo Ghibertinek lágy érzelmességgel telített, gótikusán megnyúlt alakjai merülnek fel képzeletünkben. Vizsgáljuk meg, hogy vájjon a formai összevetés meg fogja-e erősíteni ezt az impressziószerűen felvetődő megállapítást, hogy vájjon Madonnánkat tényleg kapcsolatba lehet-e hozni a nagy firenzei mesterrel és ha igen, úgy mennyire? A stílusanalizist legcélszerűbb az alakfelépítéssel megkezdeni. Ghibertinek kis figuráktól elborított reliefjei mindjárt e kiinduló pontnál két közvetlen analógiát nyújtanak feltevésünk megerősítésére. Az egyik a Királyok imádásat ábrázoló reliefből (I. kapu) a Madonna alakja (19. ábra), melynek egységes körvonallal összefogott felépítése és különösen redővezetése a legszorosabb stílusközösséget árulja el. Mindkét Madonnát súlyos, nehéz szövetű köpeny borítja, melynek sötét árnyékot vető, rendkívül mély redői néhány lágy íveléssel omlanak le a földre. A redők alakja és rythmikus elrendezése, különösen az alsó részen csaknem azonosnak mondható. Nagyobb eltérés csak a felső testen vehető észre. A reliefen a Madonna meleg közvetlenséggel hajol a gyermek felé, míg a mi szobrunkon fejedelmi méltósággal kiegyenesedik, felső teste, különösen a rendkívül magas övkötés következtében megnyúlik, felső lábszárai erősen lejtenek. Az ülés ábrázolása tekintetében még magán viseli a quattrocento elejéről származó darabok térbeli felépítésének bizonytalanságát. Ghiberti sem tudott még ezen a téren kielégítő megoldáshoz jutni. Ezt nemcsak az I. kapu evangélistáin figyelhetjük meg, hanem Ker. Szt. János elfogatását ábrázoló reliefjének

2 (Siena, Battistero) Herodiásán (20. ábra) is, mely a másik fontos analógiát szolgáltatja Madonnánkhoz. Az ülés ábrázolása mindkét helyen teljesen azonos elv szerint történik, sőt még a viselet is megegyezik. Már az előbb utaltam legalább egy példával a redővezelésben mutatkozó összefüggésre, arra a közösségre, mely a súlyos szövetű anyag alkalmazásában és a gótikus, mély redőívek rythmikai vezetésében nyilvánul meg. E redőstílus1 Pulszky Dello Delli attribuciója sem helytálló, mivel e szobrász eddig ismert egyetlen műve, a S. Egidio reliefje (v. ö. Rivista d'Artc 1929. p. 25.) egészen más felfogást tükröztet. 2 Bár az oklevelek tanúsága szerint a relief kivitelében Giuliano di Ser Andrea is részt vett, még is a koncepciót a maga egészében Ghibertinek kell tulajdonítanunk. (V. ö. Bacci, P.: lacopo della Quercia 1929. p. 169, 183-184, 187.