Batári Zsuzsanna, Bárd Edit, T. Bereczki Ibolya szerk.: TÉKA 2007 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)

AKTUÁLIS - Kemecsi Lajos: Uradalmi prés a Felföldi mezőváros tájegységben

impozánsak: 66 cm széles, 36 cm magas és 400 cm hosszú tölgygerendából készült. A prés teljes magassága eléri a 2,5 métert. A főfán vésett felirat az egykori tulajdonosra utal: „Ns gróf Desseöffy Kálmán Úr részére készült 1848 Évbe". A Dessewffy-család Magyarország legősibb famíliáinak egyike. Birtokaik közé tartozott több igen jó minőségű szőlőtermő település határának egy-egy része a Hegyalján, legelők, szántók, rétek mellett. A családnév írásmódja igen változatos volt az évszázadok során. A prés főfáján megőrződött változat a 19. század közepén volt elterjedt. Tekintettel a bálványos borsajtók nagy méretére, a présház ezek méretéhez igazodott. Egyes adatok szerint gyakran a már meglevő borsajtó fölé építették a présházat. így készült a múzeumi tájegységben álló szín is. A bálványos borsajtók különböző változatainak (gúzsos, garatos, kősúlyos, láncos, medveprés) a Kárpát-medencében két fő elterjedési területe van. Az egyik a Nyugat-Dunántúl, a másik Erdély. A közbülső részeken szórványosan szintén előfordul, főként a városokban. Elterjedésének egyik fő területe Tokaj-Hegyalja. Az itteni településeken a különböző földesúri birtokban lévő szőlőkben gyakori volt a használata a 19. században. Az emelő gerenda és a csavar kombinációjával működő sajtoló erőgépet feltehetően a görögök találták fel, majd a rómaiak átvették, tökéletesítették, és széles körben elterjesztették. Európában a magyar nyelvterület határain kívül nyugat felé és a Földközi-tenger vidékén mindenütt megtalálható volt. Egyes kutatók feltételezése szerint római eredetű borkultúránk maradványa és egyben bizonyítéka, mások szerint későbbi beszivárgás eredménye. A 19. század előtti Tokaj-Hegyalján, a paraszti szőlőkben a fehérbor mustját általában a fehér szőlőfajtákból taposással és sajtolással nyerték. A szőlőt zúzatlan állapotban hordták a feldolgozás helyszínére, és a szedőkádba öntötték. A kád kerek fenekű, felfelé kissé bővülő, abroncsokkal összefogott, dongás kádáredény volt. A munka a szőlőfürtök összezúzásával, csömöszölésével kezdődött. Erre a célra kb. egy méter hosszú, 3-5 csonkolt ágban végződő cseresznye- vagy szilvafahusángot használtak. Ha a kádban már elég sok letört szőlő volt, vesszőből font szűrőkast állítottak bele. A kasból kimerték a mustot és hordókba töltötték. A mustnak a hordókba töltésére Hegyalján a tőtike, vagy léhó szolgált, mely régebbi formájában egy darab fából kifaragott, teknőszerű eszköz volt, a fenekén lévő lyukban rézcsővel. A 19. szá-