T. Bereczki Ibolya, Bíró Friderika szerk.: TÉKA 2002 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

Bardócz Éva Magyar játékudvar Tallinnban

A szoba sarkában „igazi" babaszoba várta a kislányokat. A vesszőből font babakocsiban vagy a kis bölcsőben ringatódzó rongybabáknak altatódalokat énekeltünk, amit a kicsik is könnyen megtanulhattak. Ha valakinek nem volt kenyere az éneklés, ezeket az egyszerű dallamokat a fa xilofonon is eljátszhatta. Az udvar volt a legzajosabb. Mindenki élénken érdeklődött és próbálta kitalálni, vajon mi, mihez tartozik, hogyan, mire való két bot és egy vesszőgúzs. A nagyszülők az unokáikkal, szülők a gyermekeikkel együtt próbálhatták ki, hogyan kell a röppentyűt elindítani, hogy minél Karikahajtás magasabbra szálljon, és együttes erővel piszkáltuk le, ha a ház tetején kötött ki. A gólyalábakon tett lépések kezdetben kicsit bizonytalanok voltak, de kitartó gyakorlás után mindenki megtalálta az egyensúlyt, hogy néhány métert segítség nélkül is megtegyen. A játék során kiderült, hogy az ostorral nem csak lovat lehet hajtani, hanem csigát (pörgettyűt) is, és nem csak az ügyesebb fiúk, hanem az édesapák is hosszasan terelgették az ide-oda pörgő fadarabot. Volt hely az udvaron olyan versenyszerű szabályjátékoknak is, mint a „snúrozás" - gyermekkorom kedvenc játéka. Csak egy vonal kell hozzá a földön, és sok-sok aprópénz (10 filléres). Az nyer, aki egy meghatározott távolságból a legközelebb tudja dobni a vonalhoz a pénzét. Kérdezhetnék, hogyan magyaráztuk el a szabályokat, hiszen északon még kevesen beszélnek angolul, vagy németül. A mozdulatok, a tevékenységek, az eszközök segítettek áthidalni a nyelvi nehézségeket, és volt még egy segítőnk, a játékos kedvű észt teremőr néni, akinek határtalan lelkesedése valamennyiünket magával ragadott.