T. Bereczki Ibolya, Bíró Friderika szerk.: TÉKA 1999 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1999)

Buzás Miklós: Föld-Ház. Időszaki kiállítás a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban

A vert falhoz hasonló többrétegű fal zsaluzatát jellemzően nem deszkából készítették, hanem karókkal erősített sövényből fonták. A föld bedöngölése után a sövényfonást nem távolították el. Ez a technika is készülhetett sárfalként, a két sor fonás közé rakott sárgombócokkal. A török elleni végvári harcok idején a palánkvárak építésével vált ismertté, mint a „magyar módra való" várépítés egyik eljárása, de minden valószínűség szerint már korábban is a várfalak építésére alkalmazták. A sövényfalak közé tömött vert fal a Kárpát-medencén kívül elterjedt Kelet-Európában is. A vert fal készítéséhez földnedves agyagos földet kellett felhasználni, melyben nem lehettek 25-30 mm-nél nagyobb kavics- vagy kődarabok, zsugorodása csekély. Kétféle zsaluzási módja terjedt el. A Duna mentén és attól keletre az építendő fal mindkét oldalán egy-másfél méteres távolságokban, páronként szemben egymással oszlopokat ástak a földbe, melyek végét lécekkel, gúzsokkal kötötték össze. A megdolgozott, homogenizált, összegyúrt földet a házhoz hordták, majd lapáttal a zsalu közé hányták. Hegyes karókkal megbökdösték, megszurkálták, hogy a falban minél kevesebb levegő maradjon, majd a döngölőfával, tömőfával keményre döngölték, néhol előzőleg megtaposták. A vert falak sarokmerevítését és falcsatlakozását vesszők felhasználásával erősítették meg. Egyes vidékeken a rétegek közé hosszirányban egy sor nádréteget is elhelyeztek. A Dél-Dunántúlon, valamint a Tiszántúl déli részén oszlopok helyett kalodának, járomnak nevezett szerszámot használtak a zsaluzat rögzítésére. A kaloda rendszerint fából, ritkábban fémből készült. Az elkészült falazaton a vízszintes léc, illetve laposvas helye jól látható maradt, melyet csak a tapasztás során igyekeztek eltüntetni. A falnyílások kialakítása és a kiváltások felfekvéseinek megoldása a sárés vert fal esetében lényegében azonos módon történt. A falnyílásokat mindkét esetben utólag is ki lehetett vágni, de szerkezetileg célszerű volt ezek helyének kirekesztése mintadeszkázat segítségével. Avert fal elnevezésében a zsaluzási módnak megfelelően két változat terjedt el. A Dunántúlon a tömött fal és a tömésfal, a Duna-Tisza közén a verett fal, míg a Tiszától keletre a vert fal elnevezés az uralkodó. A vályogtégla fal a 19. század végére a földépítkezés legelterjedtebb formájává válik. A vályogtégla az iparilag gyártott építőanyagok előfutára, fon-