Bíró Friderika szerk.: TÉKA 1997 1-2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1997)

néhány jellemző epizódot kiemelve, elsősorban azt mutassam be, hogyan építette ki a múzeum kapcsolatát kezdetektől fogva a közönséggel, s azt, hogy mit tesz a kialakított jó kapcsolat megtartásáért. 1974-ben amikor a múzeum megnyitotta kapuit, mindössze három parasztudvar berendezett épületei és egy harangláb voltak láthatóak. A megvalósítandó tervekhez viszonyítva az építés az elkövetkező években csak igen lassú ütemben folytatódhatott, évente maximum 1-2 épülettel bővült a múzeum. Ebben az időben legfontosabb PR feladatunk volt: - bevezetni a köztudatba, hogy egy új múzeum születik Szentendre határában, Szabadtéri Néprajzi Múzeum elnevezéssel, - megismertetni a múzeumot, a múzeum távlati terveit, s a már látható kiállítását minél szélesebb körben itthon, s ha lehet, külföldön. - minél több látogatót megnyerni a múzeumnak. Ennek legfontosabb eszköze abban az időben a sajtó és egy vándorkiállítás volt. A tervezett tájegységekről fotó- és tervdokumentációs kiállítást készítettünk, melyet Szentendrén, Budapesten, számos vidéki városban, majd Angliában, St. Fagans-ban is bemutattunk. Rövidesen rá kellett jönnünk arra, hogy a néhány épület megtekintése nem jelent igazi vonzerőt. Nincs olyan jelentős látnivaló, amiért a sajtó rendszeresen megmozdulna, hírt adna rólunk, s amiért a közönség eljönne, sőt visszajönne. Bár a múzeum alapvető tervei között ekkor még nem szerepelt az „élő múzeum" koncepció, s a feltételek sem voltak adottak, mégis megpróbálkoztunk a lehetetlennek tűnő feladattal. Úgy döntöttünk hogy „szóra bírjuk" a kiállításban lévő múzeumi tárgyakat. Fonási, szövési bemutatókat tartottunk a szegényparaszti házban, búzát őröltünk a szárazmalomban, kenyeret sütöttünk, s hozzá vajat köpültünk, melyet a látogatók a helyszínen megkóstolhattak. A parasztudvarokban hagyományőrző együttesek léptek fel, s mutatták be különböző vidékek táncait, dalait, szokásait. A református temp-