Bíró Friderika szerk.: TÉKA 1995 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

cia került megrendezésre, másrészt az előadások rendkívül magas színvonalával. A jogosan felmerülő aggályok közül, miszerint az elsők elsője bizonyára gyermeteg, akadozó, tartalmilag, s talán formailag is sok kívánni valót maga után hagyó esemény lesz, egyik sem igazolódott be. Épp ellenkezőleg: évtizedek alatt felhalmozódott gyakorlati tapasztalatok és ennek tükrében kikristályosodott, tudományosan megalapozott elméleti munkák közkinccsé válásának lehettünk tanúi. Végre nem a gazdaság, a szociológia, a pedagógia, a reklám, a marketing eszközeit kényszerítették rá a múzeumokra, hanem a múzeum felől közelítették meg mindezen területeket. Jó volt érezni, hogy Magyarország nincs lemaradva a nyugati országokhoz képest a közönségszolgálati elképzelések és igények szintjén, noha anyagi és technikai lehetőségeink jóval korlátozottabbak. A példák azonban azt mutatták, hogy az előrelépés döntő eleme a látogató-központúság küldetés szerű felvállalása, nem pedig a pénz. Jó lett volna, ha minél több magyar múzeumi szakember részt vesz a konferencián, beleértve az intézményvezetőket és muzeológusokat is, hiszen a múzeumlátogató véleményem szerint - valamennyi múzeumban dolgozónak „közös ügye". És még egy fontos dolog: a konferencián számtalan német bank és egyéb potenciális szponzor intézmény képviselője jelen volt, kérdezett, észrevételeket tett, hiszen a múzeum egyre inkább - az ő „asztaluk" is. Reméljük, egyszer mi is eljutunk arra szintre, amikor a pénzintézetek nem kegyként, hanem felelősséget érezve, meggyőződésből fogják támogatni a kultúrát. A bonni konferenciához hasonló megmozdulások jó katalizátorai lehetnek ennek a folyamatnak. Gyimesi Zsuzsanna