Bíró Friderika szerk.: TÉKA 1995 1. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

A vasutas vad az elmúlt évtizedekben üzlet volt. Valutát hozott. Az Őrségben lakó ember kis földjével, kukoricásával, burgundijával senki nem törődött. Ha be volt kerítve, valamit fizetett a vadásztársaság, ha nem, azt is elveszítette. Napjainkban a vad leginkább a kukoricásokat támadja meg. A furfangos őrségiek sokféle, régi és új eljárással próbálkoztak már. Kitömött „ijesztőket" tettek ki vagy különféle ruhadarabokat aggattak keresztfára. Fakalapácsos szélkereket állítottak a kukoricásba vagy csörgő dobozokat fűztek fel zsinegre, hogy zajjal riasszák a vadat. Máshol vadriasztó folyadékot öntöttek szét, de volt, ahol fodrásztól hozott hajat krumplis zsákba kötve akasztottak ki, hogy a szag tartsa távol az állatot. Sokfelé emlegették mint jól bevált riasztót, a festékes dobozból készített „karbidágyút". Kondorfán és Szalafőn este tüzet raktak a kukoricás körül. Zsoldos József ezt így mesélte. „A vadak ellen este tüzeket raktunk, hogy ne menjenek bele a kukoricásba. De sokszor a tűz mellett ette meg a vad a kukoricát, mert ott jobban lát."