H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1994 2. Az építész és néprajzkutató Vargha László (1904-1984) (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1994)

zottabban jelentkezett. A formát azonban nem találtam meg ahhoz, hogy munkámat többé tehessem egyszerű passziónál. Bíztatására kezdtem el az építészettörténeti és elméleti pályázatok írását. Az első persze nem sikerült. Ö nem engedte, hogy vereségtudatom keletkezzen, máris az új feladatra irányította a figyelmemet. Őt magát a téma (a kálváriák) nem érdekelte, de mint jó menedzser, azt képviselte, ami az eredmény szempontjából a legfontosabb: hitet abban, hogy érdemes csinálni, s hogy bármit is mond a zsűri, ezt igazából egyedül én ismerem, s ez előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik. Találkozásaink a műemlékes mérnöki éveimben (1976-1978) váltak ismét rendszeressé. Németh István kollégámmal hármasban alkottunk asztaltársaságot, akikhez — amikor a Spartacus éttermét találta a környéken a legjobbnak - néha Kroner Ferenc judo edző csatlakozott. Az ebéd után Vargha László lakásán v szertartásosan elfogyasztott kávéval nyílt meg a tanítás ideje. Tulajdonképpen már a környezetével is tanított. Nála láttam például először Mokry-Mészáros Dezső jellegzetes kerámiáit, amelyeknek pár-darabjaival évek múltán Zalaegerszegen, Kerekes Miklós és Horváth Anikó nappalijában találkozhattam. Itt szinte mindenről értesülhettünk, de elsősorban emberekről, kortársairól és fiatalabbakról volt szó. Egykori tanítómesterei közül különösen Györffy Istvánt emlegette nagy tisztelettel, ahogy az írásaiból is kitűnik. A róla elnevezett emlékérem odaítélése (1978) igazi örömet jelentett számára. A Györffyvel közös munkás évek révén került szóba gróf Teleki Pál, akiről ugyan hallottunk ezt-azt, de tudósi értékeire ő mutatott rá. SzeretteZádor Annát, akit mint jó megfigyelőt, jellemábrázoló képessége miatt tartott egészen rendkívülinek (jó viszonyuknak köszönhető, hogy a kálváriákról szóló könyvem a Zádor Anna által szerkesztett sorozatban kapott megjelenési lehetőséget.). Mindig melegen szólt Major Mátéról, akinek a pesti életbe való visszatérését köszönhette. Sokszor említette Országh László professzort, Bánffy Miklós grófot, az erdélyi szépírót, Kós Károlyt, s még másokat is, akikre — sajnos — név szerint nem emlékezem. Értékrendje rangra, fajra és iskolázottságra tekintet nélkül egy magasabb