H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1994 2. Az építész és néprajzkutató Vargha László (1904-1984) (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1994)

szállást adtak, étkezést biztosítottak. Elmondták, mi foglalkoztatja őket. Néha eszmét cseréltek szakmai élményeinkkel kapcsolatos tapasztalataikról. A háború, hadifogság és a külünféle gazdasági, társadalmi átszervezések sok terhes emléke is felszakadt. Nem egyszer az akkor szerveződő téeszekhez, illetve a közelmúlt téeszcséihez fűződő élmények, aggodalmak fogalmazódtak meg. Ilymódon a jelenkori, kortársi folyamatok világába is beleláthattunk. Vargha László ösztönzést adott ahhoz, hogy kritikusan ítéljük meg a pillanatnyi történéseket, de elvárta, hogy a tradicionális életmód, gazdálkodás terhes vonásait, ellentmondásait reálisan mérlegeljük. Nem engedte, hogy a múltbéli jelenségeket irreális nosztalgiával szemléljük. Építész közösségben — érthető módon - a tradicionális formák mögött nem a múlót, esetleg divattal változót láttatta meg, hanem igyekezett a funkcionális és szerkezeti sajátosságokat felfedeztetni, értelmeztetni. Semmi sem állt messzebb Vargha Lászlótól, mint az, hogy a terepen látott népi építészeti objektumokat, építészeti, szerkezeti elemeket, formákat, motívumokat a leendő tervezők, építészmérnökök előtt másolandó, közvetlenül felhasználható példaként tüntesse fel. A modern finn, svéd építészet példáira hivatkozott; 1957-ben, 58-ban és 59-ben a küszöbön álló római olimpiai játékok aktuális építészeti programjai kapcsán gyakran került szóba óráin, beszélgetéseinkben az akkori olasz építészet, elsősorban Nervi. A népi építkezés gyakorlatában, a népi építészet egészében az építészeti gondolkodás, szerkesztés sajátos analógiául szolgáló példáit láttatta. Ha más művészeti ágak példáit idézte, Bartók, Kodály, Lajtha munkásságára utalt. Egyben párhuzamot vont az eredeti gyűjtés, a felhasznált motívum és az új kompozíció között. A dokumentálás és különösen a műszaki felmérések során igyekezett számunkra az egyetemes építés- és építészettörténeti összefüggéseket felismertetni. Ilyen módon a hazai vagy a magyar néphagyomány építőgyakorlatát széles európai összefüggésű problémaként értelmezte a helyszínen is és a későbbi feldolgozó munka során is. Szívesen idézte finn, svéd, lengyel példáit; ha alkalom adódott, utalt az erdélyi románok közösségeiben szerzett tapasztalataira. Örömmel vette, amikor