H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1994 2. Az építész és néprajzkutató Vargha László (1904-1984) (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1994)

útvesztők között nem igen tudtunk előadásaival mit kezdeni. Nem elsősorban azért, mert azok vontatottak, vagy inkább színtelenek voltak, hanem mert nem állt össze bennünk, hallgatókban, a dolgok fontosságának megfelelő kép. A szocreállal szembeni harc akkorra már jórészt eldőlt. A tervezési tanszékek ennek lendületében felszabadultan hirdethették a kubusos építészetet, Pogány Frigyes pedig egyidejűleg az itáliai reneszánsznak hódította meg a hallgatóságot. Nem tudtuk még akkor, hogy van egy harmadik út is, amihez éppen az ő előadásai adhatták volna a nyersanyagot, az elemi építés ismereteit. Később ez az út létrejött, de úgy gondolom, másképp, mint ahogy azt várta volna. A hivatalos tananyagnál sokkal többet jelentett, hogy azon kevés oktató közé tartozott, akik a jó érzékkel kiszemelt hallgatókat emberszámba vették. A helyzet éppen fordítottá vált: előadásai szürkeségével ellentétben ezekben a kapcsolatokban elbűvölően szellemes, közvetlen, atyásan gondoskodó, de mindig tapintatos, soha nem fölényeskedő embert ismerhettünk meg benne. Kéretlenül is segített, s mivel akkor nálunk csak a templom egere volt szegényebb, felmérésekhez juttatott bennünket. Én Csete Györggyel alkottam egy csapatot, akivel amúgy is szobatársak voltunk a Bercsényi utcai kollégiumban. Gyöngyösön mértünk a topográfia számára. A házat azóta is mindig megnézem, ha arra utazom. Amíg a munka kapcsán együtt voltunk, szüntelenül mesélt, anekdotázott. Elsősorban a városról, a nagy tűzről (1917. május 21.), ami itt szinte kozmikus határnapként osztotta el az időt. Számomra mindez kettősen is érdekes volt: negyedikes gimnáziumi osztályfőnököm, dr. Bariska Mihály, ugyanis szintén gyöngyösi volt. A múlt megelevenedett színpadán így két esemény zajlott egyszerre, amelyek néha kapcsolódtak is. Ismerték egymást Laci bácsival, tudtak egymás életéről, sikereiről. A diploma-készítés, majd a munkában töltött első évek, a Budapest és Szombathely közötti távolság egy időre meglazította érintkezésünket. Apró feladatokra (mint például egyik gyöngyösfalui rokona házának felmérésére) kért fel legfeljebb alkalomszerűen. Az építészettörténet iránti vonzalmam akkor már egyre határo-