H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1994 2. Az építész és néprajzkutató Vargha László (1904-1984) (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1994)

Az apai szülői ház. Vargha Tivadar rajza (1909) Gyöngyös középkori települési hagyományokat őrző város, jelentős gótikus, sokrétű barokk műemlékeivel és jeles klasszicista kastélyával az országos átlagnál magasabb szintre vonta az egykori jobbágytelkek és iparosfészkek utcahálózatát is, a közöket. Később - tanulmányaim alatt — mindig éreztem ennek a sokrétű és gazdag hagyatéknak az éltető erejét: a magyar építészet egymásba fonódó szerves kapcsolatát, az úri és népi építészet sajátos egységét. A múlt, a szülőföld hagyománya, a gyermekkor történeti, társadalmi és családi emlékei a későbbiekben közvetlenül is meghatározó jelleggel formálták tudatomat. Anyám családtagjai több generáción át ványolók, kallók — ahogyan Gyöngyösön mondták: csapók — s jeles szűrszabók voltak. Az idők folyamán már egyre szerteágazó és szétfoszló nagy család emlékével még manapság is nehéz megbirkóznom. Ez volt tehát a hely, a szűkebb táj, ahol megszülettem, s ahol az ifjúságomat töltöttem. A másik táj, a másik világ, apám szülőhelye, Nemesbőd, Vas megyében: Kőszeg, Szombathely környéke. Ükapám Vargha József (1785 — 1862) és nagyapám Vargha János (1831 —1918) kedvelt házépítők, ácsmesterek voltak. Boldog ifjúságom kedves emlékei kötnek ehhez a tájhoz, elválaszthatatlanul, s most már örökre.