H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1993 1. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1993)

lenkévéket szárogatták itt a hosszú rudakra fektetve a további feldolgozásig. Miután megszáradt, még hosszú, nehéz munka következett, míg a megtört lenből fonal lett. A fonalkészítés egyik utolsó munkafázisa a fehérítés /"párulás'V volt. A fehérítésre szánt fonalat a párusajtárba tették, tetejére zabszalmát, majd egy rosszabb szénásruhát terítettek. Erre hamut szórtak. Az üstben lévő forró vízből addig öntögettek a sajtárba, míg a víz el nem lepte a fonalat. A párusajtárból a kihűlt hamulúgos vizet leeresztették az alatta lévő dongás faedénybe, majd újra felmelegítve ismét a fonalra öntötték. Gyakran két napig is eltartott, míg a hamulúgos víz kifehérítette a fonalat. A párusajtárban nemcsak fonalat fehérítettek. Itt párulták a fehérneműt, az ágyi ruhákat, zsákokat is. Egy-egy párolóházat olykor több család is használt. A magyarföldi lenszárító nem az utolsó volt nyugati határszélünkön, hozzá hasonló kis faépületek állnak még a közeli Felsőszenterzsébeten is. A nyitott padlástérben a lenfeldolgozáshoz szükséges eszközök láthatók. Itt állnak például a lentilolók, amiket a len puhítására használtak, a rokkák és a különféle fonalgombolyítók is. A gerendákon pedig csavart zsúpszalmából kötött méhkasok sorakoznak. A lenszárító előtt, a zsúptető alatt egy kis méhes található, benne szalmából font méhkasokkal és fából vájt kaptárokkal. A méhes és a lakóház között lábakon álló ferdetetejű favágószín áll. Itt aprították fel a kemencék, kályhák fűtésére való tüzelőt. A szentgyörgyvölgyi telektől visszatérve a sétaútra, a faluközpontot jelképező haranglábhoz érkezünk. A tölgyfatalpakon álló, faragott fenyőfa boronákból készült, fazsindellyel fedett épületet 1778-ban egy Zala megyei kis falu, Felsőszenterzsébet 114 református és 13 katolikus híve építette. Az építés dátumát a tető csúcsán álló áttört bádogzászlón olvashatjuk. Az építőknek és maradékaiknak a harang jelentette és jelenti ma is azt az összetartó erőt, amely ünnepi és köznapi életük ritmusát meghatározta. Vasárnapokon, ünnepnapokon Istentiszteletre szólította a híveket, kondult, ha meghalt valaki a faluban, harangoztak temetéskor, s harangoztak, ha veszély volt, ha tűz ütött ki. Jelezte az időt, hiszen a haj-