H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1993 1. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1993)

Szemben az út szélén, egy ház előtt idősebb, magas, szikár, keményvonású asszony állt. ö volt Vilma néni. Herczeg Vilma. Megszólítottam, és elmondtam, mi járatban vagyok, ő befogad - mondta - , de csak szállást ad. Főzni magamnak kell, ő nem főz nekem, hiszen ki tudja, milyen úrilány vagyok, külön pedig nem főz. Két hétig szeretnék ittmaradni - mondtam én - és nekem a zsíroskenyér is jó lesz, csak fogadjon be. Befogadott. Szép, tágas szobába vezetett. Nagy ágyak, régi szekrények álltak benne. Hűvös volt, és én szorongtam, mit is kell most csinálni. Kimerészkedtem az udvarra, ahol ott állt az egész család. Megismertem az öreg Reszka nénit, Vilma néni anyját, a fiatalabb Vilma nénit, Jóska bácsit, aki éppen az istállóból jött, Violát, aki a tejcsarnokból érkezett. Már nem emlékszem, hogy mi volt az első vacsora, de az biztos, hogy nem zsíroskenyér. És az elkövetkező két hétben is csak akkor ettem zsíroskenyeret, ha külön kértem. Lassan megbarátkoztunk. Vacsora után Jóska bácsi szól rám: "No Frici, gyűjjék lábat mosni." Kicsit elcsodálkoztam, mikor az udvaron álló kis fasajtárhoz vezetett. Lábat mostam, aztán ők is. Azt hiszem, ez a közös lábmosás már azt jelentette, hogy ők is befogadtak. És valóban, immár 27 éve, hogy azon a forró nyári estén a Herczeg és Zsoldos család befogadott. Azóta járok haza hozzájuk, ők jelentik nekem az igazi parasztcsaládot. Benne éltem, benne élhettem egy olyan családban, ami még a nagycsaládi életforma hagyományos rendje szerint működött, aminek törvényéig szigorú rendjét és elvárásait napi életritmusát nem lehet sem az iskolában, sem az egyetemen megtanulni, nem lehet könyvekből kiolvasni, nem lehet filmeken visszaadni. Itt, Szalafőn, Alsószeren kezdtem megismerni azt a paraszti világot, aminek tárgyi kultúráját múzeumunkban most bemutatjuk. Az első két hét rövid volt, de mégis elég volt arra, hogy megismerjem Szalafőt és a szalafőieket. Első utaim Felsőszerre és Pityerszerre vezettek. Felsőszeren megismertem Balogh Sándorékat, akik abban a házban laktak, ami később múzeumunkba került. Sándor bácsi csöndes ember volt. Sokat tudott. Mindig