H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1992 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

s ilyenkor lehetőséget teremtenek az ő reá való emlékezésre is. Finnország sok tájáról buszokkal, kocsikkal felkerekednek a Társaság tagjai, és összegyűlnek itt a városban. Maga az ünnep az 1600-as évekből származó ún. füstösház

ban zajlik. A Társaság elnöke üdvözli az összegyűlt több száz tagot (sokan kiszorulnak a füstös szobából, ahol tényleg a hagyományos módon kering a nyílt tűzhely füstje, s pillanatokon belül korra, nemre való tekintet nélkül egyöntetűen füstszagúvá válunk.) A köszöntés után megkezdődik a táncokból, dalokból, rigmusokból, tréfákból és sok közös éneklésből álló műsor. Teljesen spontánnak tűnő műsorszámok, s ahogy vendéglátóink mondják - rengeteg gyűjtött és felelevenített régi szöveg, dal, rigmus hangzik el. Az általában olyan hűvös finnekre rá se lehet ismerni, dalolnak, nevetnek, tréfálkoznak. Jó másfél óra után következik a nagy attrakció, óriási üstökben behozzák a huttut , az új kását. Színre felismerhetetlen, íze borzasztó (mármint egy magyar számára). Durván megdarált kása, vízben megfőzve, leginkább talán a Sziget-köz csi- ripiszli m

álé nevezetű ételéhez hasonlíthatnám. Kedves finn barátaink szinte rohammal veszik be az üstöket és a cukorral, vajjal, tejjel, és még ki tudja, mivel ízesített huttut, s a nagyszámú közönség átalakul szürcsögő, csámcsogó, de nagyon kedvesen táplálkozó egyveleggé. Apró csoportok alakulnak, akik nagy hozzáértéssel kóstolgatják, elemezgetik az új huttut, s mindenféle jókat kívánnak egymásnak a következő évre, a nehéznek ígérkező tél átvészelésére. Egészen Kelet-Karéi iáig kellett elutaznom, hogy a finn folklór egy revival elemén keresztül, ennek apropóján valami újabbat tudjak meg a finn "lélek"-ről. Ezen az esetén egyáltalán nem voltak hűvösek, sőt gyerekesen felszabadultak. Mintha a végtelen hosszúnak tűnő tél sötét homálya előtt mégegyszer utoljára jól akarták volna érezni magukat, feloldódva a közösségben, a szokás felelevenítéséhez szükséges szerepekben, s kedvükre daloltak, vigadtak a töménytelen mennyiségű "huttu"-tól.