H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1992 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

gyetlen letéteményese. Finnországban alig van két tucatnyi 200 évnél idősebb templom, vár, kastély, mely érdemes lenne a megőrzésre, ezek is többnyire az idegen etnikum - svéd, orosz - idegen uralkodóosztály kultúrájának reprezentánsai. Kis túlzással, ami igazán finn és nemzeti, az a finn paraszt, halász, tengerész, kézműves stb. életét reprezentáló lakóház, kalyiba, kunyhó, a hozzá tartozó berendezéssel, használati tárgyaikkal. Ezért vol't tehát élmény számomra sorra látogatni ezeket a szabadtéri gyűjteményeket, konzultációkat folytatnom helyi és országos szintű őrző-védő munkát végző műemlékes-muzeológus kollégákkal . 1991. augusztus 7. szerda Seurasaari. Hányszor álmodoztam arról, hogy egyszer én is sétálhatok a kis szigeten, átmehetek a "szárazföldről" a sziget

r

e, a saarira vezető festői kis hídon, körülöttem totyognak majd a vadkacsák, kézből etethetem a kismókusokat, a házak, gazdasági épületek megszemlélése nyomán kézzel foghatóbbá válik számomra a Kalevala világa és embere, fény derülhet a "finn titok"-ra. S végre most itt vagyok! Kísérőm, Antti, ötödéves történelem-néprajz szakos hallgató, akinek mellékfoglalkozása a tárlatvezetés itt Seurasaarin. A havi 6-6.5C0 finn márkás fizetésért hajlandó mindennap felhúzni a népviseletet utánzó formaruhát, s angol, svéd, finn, német s kissé nehézkes francia nyelven (!!!) nap mint nap vezetni az idelátogatókat. Szinte nem is hallom Antti mondókáját, hiszen a finn népi építészet minden rajongója, a skanzenológia művelője szinte könyv nélkül tudja a "leckét": "A Seurasaari Szabadtéri Múzeumot 1909-ben alapította Axel Olai Heikel professzor, hogy összegyűjtse Finnország különböző régióinak épülettípusait, ezáltal képet adjon a finn építészet alakulásáról, történetéről és bemutassa a finn hagyományos népéletet..." Be kell vallanom, nem kevés megilletődöttséggel jártam a ha-