H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1989 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

faluban - meg éh is olyan szemrevaló voltam -, ezt mondták. Búcsú volt nálunk. Csak velem táncolt egész este. Hát, ő vette nekem ezt a kis poharat a sátorban. Igen-igen szerettem volna, ha az uram lett volna. Gyütt a háború ... 14-be volt. Amikor a tábori lapját megkaptuk, már nem is élt - Isten nyugtassa szegényt. A Piavánál, tudja... Férhő mentem, nem mondom, jó uram volt, öt gyereket szültem neki, de az a legény..., az... hát azért nem adhatom a csészét. Jó helye lesz ott mellettem." A remegő szavak bekerülnek a gyűjtőfüzetbe, vagy hangszalag őrzi majd ezt az éjszakai vallomást - de rögződik ez máshol is, a muzeológus lelkében. Ez a legidőtállóbb mágneses szalag, nem lehet letörölni egy életen át. - Kétszer égett el fölöttünk ez a ház gyermekem, de a jó Isten meg a falu mindig segített. Ebben a házban születtem, most majd átvisznek a lányomék az új házba, ezt mag elviszik egy másik faluba, elbontják. Nem is értem, hogy mire jó ez. - Majd eljön a nagymama mihozzánk, ha felépül, és mesél nekünk még sokat-sokat ebben a házban! - Ej, édes gyerekem, nem érem én meg azt... előbb elvisz engem a Szent Mihály lova! Megjött a levél. A megnyitóra jön a család meg a fél falu. Hozzák a nagymamát is. A lánya meg a dédunokája segítik ki az autóból. A nagyobbik unoka vezeti. Hajlottan, görbült derékkal, aprókat lép, s negáll. Körbenéz, kissé tétován. Az utca, az udvar tele van vendégekkel. A kapuban a főigazgató fogadja. Kezdődik az ünnepség. A harangtoronyban megkondul a harang. Kibontakozik a lánya kezéből, megáll, keresztet vet. - Isten hozta nagymama! - köszönti a főigazgató, s belekarolva együtt jönnek át a hídon. A kapufélfánál megint megáll. Hiába, messze túl a nyolcvanon már minden lépés nehéz. Ezer ráncba csavart arcán remegés fut át, szeme elnedvesedik. - Itthon vagyunk, mama! - szól a leánya, és megigazítja kendőjét. Végighordozza tekintetét a házon, redői mintha kisimulnának. - Jaj, édes Istenem, hát ez éppen olyan, mint az én lánykoromban volt! Jaj Istenem, jaj édes Istenem! - de már a meghatottság szomorúságát áttöri valami halvány, belső öröm. A konyhaajtón már olyan otthonosan lép be, mint régen. A tűzhely melletti megszokott kis székre ül le. Apró fénytelen szeméből megint a derű sugárzik, ami eltűnt azóta, mióta átköltözött a parkettás házba. Kattognak a fényképezőgépek.