H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1989 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Érdemes elgondolkodni azon a különbségen, mely a zártterű múzeumok kiállításai és a mi Falunk között létezik. Mennyire más a műtárgy és a muzeológus kapcsolata ott, és mennyire más itt! Itt a műtárgy szinte személyessé válik, olyan szoros érzelmi kötődés jön létre az építésben résztvevők és az építmények között, amely a tárlók műtárgyainak vonatkozásában soha nem fejlődhet ki. Megmagyarázhatatlan ez a belső kötődés. A mi Falunkban úgy mondják, hogy a Bíró Frici háza, Zentai Tünde portája, Kecskés Péter pincéje. Egy-egy ház építésénél mintha a hajdan volt házépítők otthonteremtő ősi akarása hevítené a muzeológust, mérnököt csakúgy, mint az ácsokat, meszelő asszonyokat, vagy a porta udvarát sepregető lányokat is. Nem pusztán kétkezi tevékenység a családot keretbe foglaló ház megépítése, de szinte kultikus szertartás volt évezredek óta. Isten áldására is számot tartó közös emberi munka eredménye volt a ház. A család és az építők jelenlétében megáldotta az egyház is. Legyen kedves Isten előtt a család , és akik majd benne laknak, s áldott legyen a kéz, amely a házat felépítette! Talán ezt érezték? - nem tudom. Házat építeni szent dolog. Gondolom, ez a belső tudatalatti nyilvánult meg az itt dolgozók munkájában, közösségi életében is. A muzeológus közvetlen élő kapcsolatba kerül a ház igazi építtetőjének családjával, a leszármazottakkal és környezetükkel már a ház kiválasztásakor. Ez a sokszor hónapokon, éveken keresztül fennálló kapcsolat a ház felépítésén túl, egy életre szól. Bíró Friderika nemcsak egy táj felelőse a dunántúli végeken, de töménytelen göcseji és őrségi család rokonként tartja számon. így fogadták be, így várják haza maguk közé. Az ő házukról és a benne lakók életéről, titkairól ő tud legtöbbet. Nem egy portánk megnyitásánál láttam, hogy a nyitóra eljött családok karéjában szipogó dédunokák és unokák, deresfejű , könnyező parasztok simogatták a muzeológus kezét. Mindent tudtak egymásról. Együtt élték át visszafelé a család életét éjszakákba nyúló beszélgetéseken. Micsoda titkokon pattantak el a zárak ezeken a néprajzi gyűjtőutakon! - Mindent odaadok kedvesem, de azt a kis virágos búcsúi csészét nem adom. Azt tegyék bele majd a koporsómba, meg is hagytam a leányomnak. Már későre jár, mire magával is küszködve mégiscsak felpattan a zár. "Magának elmondom, de csak magának kedves. Tudja, volt egy igen szép legény itt a szomszéd