H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1988 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1988)

ez a néprajzi mozgalom megindult, — nem tudom mikor indult meg, és nem tudom, hogy igazibul ki volt ennek a vezére, a szellemi vezére, vagy az anyagi vezetője, — biztos hogy áldozatba is nagyon sokba került ez. Ennek az embernek az emléke megérdemelne akármilyen emlékművet, de viszont az emlékmű meg van állítva az emberekben, bennem is. Gondolom, benned is. ö bennük is. Mindenkiben. S ez azt jelenti, legalábbis az én fölfogásom szerint, hogy ezt tovább csinálni költ, mert mindig vannak véletlenül előkerült dolgok, amikre még mindig tehet számítani — számodra hív maradék. Megint csak ide lyukadok ki. Nem magunknak csináljuk. Mi láttuk, mi tudjuk, hogy van, hogy volt. Te is tudod. — Azok az emberek, akikkel te együtt dolgoztál, azoknak csak a pénzt jelentette ez a munka, vagy az együttlét velünk, veled, jelentett-e vakimit? — Nézd, Frici, elsősorban azok az emberek azt sem tudták, mikor velem kezdtek dolgozni, hogy hova is mennek, mért is mennek. Az érdekelte őket elsősorban, hogy mit fizetek. Node, van olyan gyerek, aki tíz éve dolgozik velem, és neki a pénz ugyanúgy nem döntő, mint ahogy nekem sem az. Az teljesen tőlem átszellemült. A többieknek is tetszett a munka, szépnek találták. Mert hát nem éppen kisasszonynak való munka volt, de látod, szívesen tette mindenki. Nem mondta, hogy most kormos, poros lett a keze. Ez bizonyíték arra, hogy beszélnek a tények, amit láttál. Igyekeztem én is a kedvükbe járni, jó hangulat volt, de meg is tették azt, ami rájuk volt bízva. Nem érezték ők azt, hogy az a munka piszkos, vagy kormos, hogy folyik a veríték, sár vagy a föld. Csinálták. — Végül te is adtál a múzeumnak egy épületet. Egy disznóólát. — Ezt az én dédöregapám építette, a Galambos Ignác, ö a gyümölcsösben aludt, azért, hogy időben ébredjen reggel, hogy mire a meleg meggy ün, betudjon fogni, hogy az állatait ne kínozzák a bogarak. Neki a földjét meg kellett szántani, mert nem szántotta meg helyette senki. Annak az embernek egy gürcöfményét én oda le tudtam tenni, ezért boldog vagyok. Ezt Isten bizony mondom. Az biztos, hogy az én dédapám disznóólját szívesebben tudom ott, a múzeumban, mintha itt maradt volna, és talán már a lakók fölégették volna. Az ott van. — Dehát itt nemcsak arról van ám szó, amit itt efmondtam, másról is szó van. Az a más pedig az Frici, hogy énbennem, hogy fölébresztetted a hagyományok tiszteletét, tudod te, hogy én hány emberben föléoresztettem? Ahogy nekem nem volt kellő betekintésem ezekbe, azoknak se volt, és hogy most már más embert is mennyire érdekel ez? Akik hát szintén rajtatok keresztül jutottak erre a tudatra, erre az önmegbecsülésre. Hogy ezek kik, ezt név szerint megmondani nem tudom, nem is fontos. Nagyon sokan vannak. — Amit én elmondtam, hogy semmire, de semmire nem vagyok büszke. Mert egy, a természetem sem az, de annál inkább öröm, öröm. Nem büszkeség, öröm. Ezt adtam, ezt adhattam.