H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1988 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1988)

a rédicsi kamrát és két disznóólát. Mit jelentett neked ez a munka, mit jelentett az, hogy a múzeumunknak dolgoztál? — Az érdeklődésem már a gyermekkorom óta a természet felé nézett, és a természetben gyökerezett. Ezt azzal tudom bizonyítani, hogy nem tanultam tovább, pedig szegény anyám akarta, a tanító akarta, a pap akarta, de én nem tudtam elszakadni. Ez így igaz, én nem tudtam elszakadni a természettől, az otthontól... Úgyhogy én neked köszönhetem először személy szerint, hogy érzelmem a néprajz, a múzeum és a múzeum dolgozói felé kiterjedt. Ha te nem lettél volna nálunk annyit, én talán sose láttam volna, sose kacsintottam volna bele a néprajznak, a népszokások, a nép életének gyűjtésébe, az elméletébe, mint ahogy én benne élek. Tehát a veletek való kapcsolat, a Bálint Jancsival és a többiekkel, úgy érzem, elválaszthatatlan a múzeummal való kapcsolattól. Mert a múzeumhoz való viszony általatok, illetve rajtatok keresztül lett. — Lehet, hogy büszke is vagy erre? — Én arra nem vagyok büszke, hogy a múzeumnak ezt vagy azt a munkát elvégeztem, egyáltalán nem vagyok rá büszke. Mert miért legyek rá büszke? Nem lehetek rá büszke. Nekem kielégülés, jó érzés, hogy valamit adtam, adhattam, menthettem nektek, a köznek, a jövőnek. Ennek a templomtoronynak a gombján van egy kis irat, 1819-ben tette bele az őrség utolsó őrnagya. Ez van ráírva: „Iratot rejt e kis tartoték, számodra hív maradék." És ez az a maradék, az a sokadik generáció, ez a mi generációnk, azoknak az embereknek a maradékai, akiknek ők annak idején ilyen vagy olyan formában szánták a jövőt. Kötelességünk, erre nem lehetünk büszkék, ez kötelességünk, hogy mi ezt csináljuk. Mert azoknak az embereknek az élete nem olyan volt, mint a miénk. Ha mi összevetjük azoknak az embereknek a gürcölését a mi életünkkel, ahogy ők ezt tették... abból vagyunk mi, abból élünk mi. — Na mostan, amit ti dolgoztattatok, nekem azt megfizettétek, én azt pénzért csináltam, de nemcsak pénzért. Engem oda a kötelességtudat, és ennek az egész néprajznak, ennek a mozgalomnak és a „hív maradéknak" való átadásnak a szeretete is vezetett. Úgyhogy nem, abszolút nem vagyok rá büszke, hogy tettem. Kötelességemet teljesítettem. Szóval jó érzés, hogy tehettem, és szeretném, ha még tehetnék, hogy a folyamat ne szakadjon meg. — Elég későn lett ez elkezdve, csak arról veszek példát, hogy nálunk is mennyi eszköz, tárgy ment tönkre, mert ez már senkit nem érdekelt. Senkinek nem köllött. Bár korábban kezdték volna a gyűjtést! Mindent meg lehetett volna menteni, — számodra hív maradék, akiknek rakjuk, rakjátok, rakják, mások gyűjtik, bontják, építik stb. Kár. Úgyhogy van bennem egy kis öröm mellé egy kis üröm is, hogy elég későn kezdtük. Néha úgy érzem, hogy nagyon örülök a 150—200 éves haranglábnak, teszem azt a gödörházi haranglábnak, amit felújítottam, tudod milyen nagy öröm és jólesik az, — ha arra megyek, aztán látom. Ezt én csináltam, én újítottam föl. Ez az egész dolog, hogy