H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1988 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1988)

gondolok, hogy mi az, ami nem sikerült. Én otthagytam a múzeumot, mert elérkeztem aoba az időbe, amikor nyugdíjba mehettem. Akkor azt hittem, hogy na, most már csak a tudománynak fogok élni. És annyira vágytam, hogy csak azt csináljam! Hát most éppen nemcsak egyedül a tudománynak élek, mert most is tanítok. De ez is használ a tudománynak, ahogy a szabadtéri használt. — Biztosan nagyon szeretsz tanítani! Nekem felejthetetlen az, amikor a 60-as évek elején, érettségi után, a Néprajzi Múzeumban dolgoztam, és te néha megálltál velem beszélgetni. Hideg folyosókon ültünk órákon keresztül, és te tanítottál, szívvel-lélekkel adtad át a gondolataidat. Meséltél és magyaráztál, tanítottál. Még most is bennem van a beszélgetések hangulata, és soha sem felejtem el azokat a perceket, órákat. — Én mindig nagyon szerettem magyarázni. Akkor nem tudtam, hogy egy pedagógus bújik meg bennem, félreismertem saját magamat. Most derült ki, hogy tényleg. — Biztosan szeretnek a hallgatók. — Szeretik az órát, tényleg. — Mikor a mi főnökünk voltál, mikor együtt dolgoztunk, akkor is úgy volt, hogy akármikor mentünk hozzád, vagy te jöttél be hozzánk, és kérdeztünk valamit, mindig nagyon kimerítően magyaráztál nekünk mindent, igazi élményt jelentettek ezek a beszélgetések. Gondolod, hogy ebből a múzeumból valami jó lesz, ha felépül? — Igen, meg vagyok róla győződve. Amikor az ember már ilyen idős, akkor tudja, rájön, hogy minden nem valósul meg. Sajnos. Az ember mindazt, amit tud, és szeretne lerakni, azt nem fogja tudni megvalósítani. Képtelenség. Egész biztos, hogy mindig lesznek lukak. Ha 100 évig él is az ember, akkor is. Mert mindig jön egy újabb gondolat, akkor azt valósítom meg, akkor jön egy felkérés, más irányba kalandozok, akkor elmarad a másik munka és folytathatnám. Ugyanígy van, azt hiszem, a szabadtéri múzeummal is, vagyis mindent nem lehet megcsinálni. Mert egyik esetben a ház pusztul el, a másikat ott helyszínen őrzik meg, harmadszor esetleg képtelenség azt a berendezést összehozni, ami jó lenne. És mégis, így is azt mondom, hogy van értelme. Amit az elején mondtam, tehát meg kell láttatni a miliőt, amiben emberek éltek, arra ez a múzeum sokkal jobban alkalmas, mint akármilyen más forrás. Bele kell helyezkedni az ő gondolatukba. Együtt kell élni velük, és az együttélés során az ember olyan dolgokat is megtanul, amiket az ún. néprajzi gyűjtés során nem tud megtanulni, tulajdonképpen a szabályt kell tudni. Rengeteg kivétel van, és ezeket a kivételeket is meg kell tanulni alkalmazni. — Tehát ameddig lehet, addig a leghitelesebbet mutassuk be.