H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1988 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1988)

— Igen, te tanítottál meg minket is arra, hogy ezt így kell csinálni. — Éppen azért tanítottam, mert ez nekem is élmény volt, és úgy éreztem, hogyha ez minket áthat, akkor a látogatót is át fogja hatni. Tehát a látogató is jobban megérzi a valóságot. És sokan mondták, hogy a múzeumban nincsen tyúkanyó kiscsibékkel, és nincsenek bárányok. Szerintem úgysem lehet az életet minden apró részletében bemutatni. Az embereket nem lehet pótolni. Igen, mert ha a tehén ott van, a csirke ott van, akkor már a gazda is kell. Akkor gyerekek is kellenek, és népviselet is kell, és tájszólás is kell. Nem, ez nem kell. Egy csomó dolgot nem lehet úgy megvalósítani, tehát az életet magát nem lehet megjeleníteni. Ezt hozzá kell olvasni. Mindegyik forrásnak, ami a régmúltról szól, más-más az előnye, és mást tud adni. Ha az élet összességét akarjuk, akkor el kell olvasni a regényírókat, el kell olvasni Erdei Ferencet, el kell olvasni egy csomó történeti munkát, de meg kell ezt is nézni, a szabadtéri múzeumot. Tehát ezek együttese adja az életet. De valójában egyik sem tudja a valóságot teljes egészében viszszaidézni. S ennek ellenére hiszek abban, hogy ennek van értelme és nagyon fontos. — Mégis, minden kétséged ellenére szeretted a múzeumot? — Szerettem csinálni. Persze voltak kudarcok, valami nem sikerült. Volt olyan munka, amire ma úgy gondolok vissza, hogy ezért többet kellett volna harcolnom, de nem biztos, hogy sikerült volna. Például, hogy ne ez az épület kerüljön be, hanem a másik stb. — Vajon a te saját tudományos pályádnak a hasznára volt az itt töltött idő, vagy megtörte? — Nem törte meg, semmi esetre sem. Adott egy csomó jót. Például: itt van ez a dolgozat, amit a szabadtéri múzeumok történetéről írtam. Eleinte úgy írtam, mint egy házileckét, amit muszáj megcsinálni, ami kötelező. Nem találtam értelmét, hiszen Iván már egyszer írt erről, minek nekem még egyszer. Belekényszerítenek, és beláttam, hogy a múzeum évkönyvének első évfolyama enélkül nincs, hát majd valahogy összefoglalom más szavakkal, amit már más megírt. Elkezdtem belemélyedni az anyagba, és akkor kiderült, hogy nagyon izgalmas, s mai napig örülök, hogy megcsinálhattam. — Mi nagyon sokat tanultunk tőled, úgy hiszem, hogy mindenki. Nemcsak az volt nagy élmény, hogy mi a Györgyivel jártunk a te óráidra, s beszélgettünk, hanem úgy gondolom, mindnyájunknak nagy élményt jelentett az, ahogy te minket mindenre rávezettél, többek közt mindarra, amit most elmondtál. — Amit tudtam. Nem mindig, nem mindenre volt alkalmam, mert a múzeum nem egészen az, mint egy tanfolyam. Nem ugyanaz, mint amikor a főiskolán elkezdem az elejétől. Tehát nem szisztematikus ismeretátadás, hanem alkalmanként, részleteket beszéltünk meg. — Szoktál visszagondolni a múzeumi éveidre? — Szoktam, és mindig örömmel megyek ki a múzeumba. Mindig örömmel. Örömmel nézem, mi az, ami újra épült. Ez olyan, amitől nem lehet elszakadni. És soha nem arra