H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1988 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1988)

— Erzsike, te napról napra kinyitod a házak aj tájait a látogatók előtt. Magyarázol is? Mit mondasz nekik? — Igen. Hányszor elmondtam, hogy nekünk is ilyen kerített házunk volt, és elvitték Szentendrére. Aztán elmesélem, hogy én gyerekkoromban padlós szobában és konyhában nevelkedtem fel, és akkor a férjhez mentem Szalafőre — így mesélem — aztán földes szobában és földes konyhában laktam, amíg a múzeum meg nem vette a házat. Aztán újra padlós vagy parkettás házunk lett. Ez nagyon, de nagyon tetszik nekik. Meg, hát tényleg az volt valamikor, a faépítkezés, meg a zsúpfedeles épület. Mindenki úgy építkezett, fából. A látogatóknak a tűzhely tetszik legjobban, hogy az milyen praktikus volt, ilyet még az alföldiek sem láttak. Sok látogató azt mondja, hogy kár volt eladni, mert micsoda nagy érték lenne most. Hogy most sokkal nagyobb érték lenne, mint akkor. — Igen, lehet, hogy ez igaz. Arra nem gondoltok, hogy az igazi értékét most az jelenti, hogy bekerült egy országos múzeumba, ahol remélhetőleg hamarosan felépül, és hogy most már nemzeti értéket is képvisel? — Igy nem gondoltunk erre, de arról beszélgettünk, hogy örülünk annak, hogy múzeumba került. Az biztos, hogy akkor nem adtak sokat érte, hogy nem volt megfizetve. De ha úgy vesszük, az az érték most is ugyanúgy benn van, mint akkor. A múzeumnak nagyon nagy érték lesz, és az egész ország fogja nézni. Nagyon nagy látnivaló lesz. Es ezt mi adtuk, a Balogh család. Most nagyon örülünk, hogy megvette a múzeum. Akkor is örültünk, hiszen továDb nem lakhattunk volna benne. Főként azután, hogy lett a család. A pici gyereknek már egészségtelen volt ez a lakás. Frici, hogy itt mi volt, mikor lebontották! Egyik fa érte a másikát. Nagy munka volt. Akkor az apósom sírt, ő nagyon sajnálta. Mi most már örülünk, hogy a mi házunk ott van Szentendrén, és még büszkék is vagyunk! 6fe K. CSILLÉRY KLÁRA (1974-1978 közt a muzeológiai osztály vezetője volt, ma nyugdíjas.) — Sok régi kollégát kérdeztem meg, mit jelentett nekik a szabadtéri múzeumban dolgozni, egyáltalán, jelentett-e valamit, és hogy életüket mennyire befolyásolta az a tény, hogy a múzeumban rövidebb-hosszabb ideig dolgoztak. Nem hittem volna azt, hogy akiket megkerestem, így örülnek, hogy ennyire megrázó élmény ma beszélni arról, hogy egy-két-három-tíz évig a múzeumban dolgoztak. Ügy látszik, hogy ott valami kialakulhatott közöttünk, egy olyan közösség jött létre, amiről én nem tudtam, csak most, mióta pár emberrel beszéltem. Teneked biztosan másképp határozta meg az életedet, hogy