Kiss Kitti: Kovácsolt és öntöttvas edények a magyar szabadtéri múzeumokban (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai, Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Zománcozás

Az első hazai „nagyolvasztó" az észak-magyarországi Libetbányán működött 1692 és 1696 között kamarai támogatással. Mozsár és ágyúgolyó mellett öntöttek konyhai edényt is. 1723-ban Modori Keller Sámuel szervezte meg azt a vasműtársulatot, mely 1726-ban Libetbányán, majd 1729ben Pojnikon újabb nagyolvasztót létesített, mindkettő profiljában szerepeltek öntött edények. További, konyhaedényeket is öntő 18. századi üzemek voltak, nagyolvasztóval való felszerelésük sorrendjében: Bogsán (1721), Rhónic (1760), Kislőd (1762), Munkács (1780).

2

8 Részletes adatok találhatók Kislődről az első iparstatisztikai felvételben, mely a szűkebb értelemben vett Magyarország területén készült 1776-ben:

2

9 „Kis-Lődön van vasgyár, öntő és kovácsoló műhellyel ellátott. Földolgoz pedig évente: különféle módon kovácsolt vasat, finomat és közepest 500-500 mázsát 9 és 8 frtjával mázsáját, edényt öntött vasból kétféle minőségben 90-90 mázsát, 9 és 8 frtjával mázsáját, s végre mozsárnak 10 mázsa vasat 8 frtjával számítva mázsáját." A 19. század első felében további technikai újításokat vezettek be (meleglevegős fújtatás, kavarókemence, szén tüzelés) és 1850-re a kis vashámorokat szinte teljesen felváltották az egyre hatékonyabb nagyolvasztók. Az öntöttvas konyhaedények használata a nagyobb magyarországi városokban a 18. század végén terjedt, a parasztság körében a 19. század második felében terjedhetett el, a gyártási helyek közelében korábban is használatba kerülhettek. A gyáripari konyhai termékek polgári körökben való elterjedését Peterdi Vera vizsgálta az 1880 és 1965 közötti időszakban.

3

0 Z0MÁNC0ZÁS A 19. században a nyers, bevonat nélküli öntöttvas edények mellett megjelennek a zománc bevonatú öntöttvas edények, majd a zománcozott lemezedények is. A lemezedények a gyárakban sajtolással vagy préseléssel készültek. A zománcozás korai díszítő technika, a 18. századig főként művészeti és vallásos tárgyakat láttak el zománcbevonattal. Vasedények zománcozásáról: „A vasedények zománczolásával elsőnek alkalmasint a lauchhammeri

3

] gyár foglalkozott a XVIII. század második felében. E gyár tulajdonosa Einsiedel Károly gróf kezdte azt el 1785-ben. Azonban e dologra nagyobb súlyt csak 1815 és 1820 között vetettek. A jó eredmények láttán csakhamar több német öntőműhely kezdte vasedényeit zománczolni s míg Németországban és Ausztriában 1824-ben ezzel a tauchhammeri gyáron kívül a gleiwitzi, horzowitzi, blanskoi és troppaui is foglalkozott, a franczia és angol gyárak még 1828-ban sem tudtak tisztességesen zománczozott vasedényeket a piacra hozni. "

3

2 A zománcozás célja az volt, hogy nagy tartósságú, a hőingadozásoknak ellenálló bevonatot képezzenek, ami a rozsdásodást is megakadályozza. A zománc tulajdonképpen üveg bevonat, amit több rétegben visznek fel az edényre. A vasedények zománcozása eleinte ecsettel történt, később a festékbe mártották az edényeket, végül festékszóró pisztollyal vitték fel a bevonatot. A lemezedényeket ecsettel, kézzel festett virágokkal, mintákkal díszítették, később a díszítések sablon segítségével készültek, ecsettel vagy szórással felvitt festékkel. Virágokkal, mintákkal díszített öntöttvas edények jelenlegi ismereteim szerint nem készültek. A németországi Kőnigsbronn-ban 1766-ben egy acélmalom már alkalmazott zománc bevonatot vas tartókon, 1782-ben Svédországban pedig acél lemezt zománcoztak. A német, svéd és francia sikereken felbuzdulva lassan kialakult a zománcozó ipar, ami házi használatra gyártotta edényeit, az általános műveltségi enciklopédiákban 1803-tól tűnik fel a témakörre utaló szócikk. A gyártás beindulásában fontos tényező volt, hogy az ilyen termékek árhatékonyak, ugyanakkor erősek és dekoratívak voltak. Az öntöttvas, később vaslemez edényekre kerülő üvegszerű porcelán zománc bevonat kvarc, bórax és földpát keverékéből készült, amihez adalékanyagokat használtak, hogy elősegítsék a fémfelületen a megtapadást, és fémoxidok segítségével alakították ki a színeket. A keverék gyárrólgyárra változott, a recepteket szigorú titok övezte. A gyártás a fém bonyolult tisztítási és semlegesítési eljárásával kezdődött, majd a bevonat felhordásával folytatódott, az akár négy réteget egyenként égették a felületre. Az 1870 -1880-as években tudósok és fémgyártással foglalkozó gyárak kutatásokat végeztek a témában egész Európában. A tömeggyártás beindulásában fontos szerepe volt például a francia Japy-nak, aki a lemezedények formázásához szükséges nyomóprést fejlesztett ki. Bár a gyártási folyamat nagy részét a lemezedények gyártásakor gépek végezték, mégis elengedhetetlen volt a nagy szakértelem és kézimunka is. A 19. század végén, a 20. század elején Németország volt a legtermékenyebb, de francia, angol, osztrák, belga, cseh, lengyel és holland gyárak szintén jelentős mennyiségű, jó minőségű árut gyártottak. Kisebb mennyiségben termeltek a dán, finn, magyar, norvég, svéd, szerb és orosz gyárak is. A termékek között a legszembetűnőbb különbségek a színben és a design-ban voltak. Érdekes az a Nyugat-Európára vonatkozó elképzelés, mely szerint az a 19. századi felfogás, aminek köszönhetően a legtöbb szerényebb minőségű háztartási cikk is szépen díszített volt, eredményezte a zománcedények gyártásában a figyelemfelkeltő színek és minták alkalmazását. Kezdetben a legtöbb darab egyszínű volt, mentes minden mintától, Európában eleinte a fehér lemezedényeket kedvelték, fekete vagy sötétkék szegélycsíkkal.

3

3 2

8 HECKENAST 1991. 185-208. 2

9 K. KARLOVSZKY Endre 1896. 1-2. füzet 43-52. 3

0 PETERDI Vera 1994. 5

1 Németország keleti része, Brandenburg. 3

2 SZTERÉNYI József 1901. 154. 3

3 PIKUL, David - PLANTE, Elen 1998; 2000. 12