Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Köszöntések - megnyitók - Barabás Jenő köszöntése 70. születésnapján, 1990

Minden kutató generációnak íratlan kötelessége, hogy az elődök munkáját folytassa, kiigazítsa, koráhbi állításokat megerősítsen vagy megcáfoljon, illetőleg egy-egy jelenségről korábban megrajzolt képet teljessé tegye. A két világháború között Cs. SEBESTYÉN Károly, GYÖRFFY István, GUNDA Béla, dc főleg BÁTKY Zsigmond tevékenysége nyomán elég világos kép alakult ki a magyar nyelvterület parasztházainak formai változatairól és azok kapcsolatrendszeréről, hiszen az akkori ismereteket BATKY Zsigmond európai kitekintéssel foglalta rendszerbe. Ez a rendszer azonban számos hiányossággal küszködött, a felvázolt fejlődésvonal töredezett volta nem elégítette ki a kutatókat. TALASI István mellett BARABÁS Jenő az elsők között volt, aki felismerte, hogy a BÁTKY' által felvázolt rendszer revíziója csak akkor képzelhető el, ha a recens lokális vizsgálatok mellett a kutatásokat történetileg is elmélyítjük. Ezért üdvözölte lelkesen Méri István ásatásait, és ezért fogott hozzá maga is a történeti források feltárásához és értelmezéséhez. Ez a törekvése aztán egész eddigi pályáján végigkísérte. A történeti rekonstrukciók sorában, időrendben az elsőt, a hódmezővásárhelyi forrásanyagot 1954-ben tette közzé és kísérletnek nevezte, jóllehet - mint kiderült- a levéltári források elemzése szinte teljes körű, és hiteles képet nyújtott a város 18. századi parasztportái építményeiről, azok minőségéről, változatairól és használatáról. Tíz évvel később, 1964-ben publikált füzetében a kísérletet a népélet egészére és Békés megye területére terjesztette ki. Ez a történeti rekonstrukció, benne természetesen a népi építészet 18. századi képe is, módszertanilag azért jelentős, mert bebizonyította, hogy kizárólag történeti források alapján, a recens jelenségek visszakövetkeztetése nélkül is képet lehet alkotni egy megyényi terület hódoltság utáni reorganizációval kialakult műveltségéről. Tudománytörténeti szempontból is igen nagyjelentőségűnek tartom azt a történeti rekonstrukcióját, mely „A magyarság anyagi műveltsége a VI-IX. században" címmel gyűjteményes kötetben jelent meg 1977-ben, és egyfelől bebizonyította, hogy a magyarság őstörténetének vizsgálatánál az etnográfiának is van érdemi mondanivalója. Másfelől az anyagi műveltség más összetevői mellett a magyarság honfoglalás előtt építészeti és lakáskultúrájáról leírt megállapításai rendet teremtenek a sátor - kúpos kunyhó - egyhelviséges kemencés ház 6-9. századi használata körül kialakult nézetek között, megkérdőjelezi a boronafal időbeli elsőbbségét a vázas szerkezetekkel szemben és felhívja a figyelmet arra, hogy az építményeknek már akkortájt mutatkozó sokfélesége feltételezi az építészeti- és lakáskultúra társadalmi rétegek, illetve foglalkozási ágak szerinti differenciáltságát, már a honfoglalás előtt is. Igen figyelemre méltó a túrkevei házról 1981-ben megjelent írása, amelyben az általa többször szorgalmazott komplex kutatási módszer mintaszerű alkalmazásának lehetünk tanúi. A tanulmányban a szerző a régészeti és történeti források, valamint a recens néprajzi kutatások adatai együttes alkalmazása alapján vázolja a túrkevei ház fél évezredes alakulásmenetét. Gondos mérlegeléssel határozottan külön tudja választani a folyamat biztos pontjait azoktól a bizonytalan vagy nem eléggé világos részletekről, melyek még további kutatást igényelnek. A túrkevei példa modell értékű, már csak azért is, mert az itt rögzített eredmények nem kis mértékben segítették hozzá a szerzőt a későbbi történeti szintézisének megfogalmazásához. 466