Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Népi műemlékek - tájházak - A tájházakról

170. kép. Tájház, Paloznak (BERECZKI Ibolya felvétele] háznak, vagy Vilma néni házának). Másfelől berendezése általában az épület korához igazodó életmód kereteit tükrözi. Együttesen az épített örökség része, a helyileg kialakult hagyomány hordozója és megőrzője. A megváltozott gazdasági és társadalmi körülmények között az elmúlt másfél évtizedben a tájházak létesítésének újabb virágkorát tapasztalhatjuk. Egyre több falusi, mezővárosi közösség érzi a szükségességét annak, hogy ősei életét, tárgyi világát egyegy erre alkalmas épületben, a tájházban és a hozzá tartozó még megmaradt, vagy rekonstruált gazdasági épületben mutassa be. Amíg 30 évvel ezelőtt sok helyütt a közösség szégyellte a zsúpfedeles vagy nádfedeles házat, a szülők, nagyszülők használati tárgyait nepperek kezére adta, manapság a fellelkesült emberek szívesen adják tárgyaikat egy tájház berendezéséhez. Munkájukat több helyütt műemlékes szakemberek, néprajzkutatók segítik, és terelik a helyes irányba. Meg kell mondani, hogy ez a törekvés nem mindig eredményes. A legutóbbi két évtizedben, főleg a rendszerváltás után a tájházak számszerű gyarapodása korábbi nézeteinket is befolyásolja. A tájházak tekintetében a legfontosabb változás talán az volt, hogy a legtöbb közösségben megváltozott a társadalmi megítélés. Felismerték a tájházaknak a hagyomány megtartásában játszott szerepét, idegenforgalmi, turisztikai jelentőségét. A korábban megtűrt, a település külső díszének tekintett tájházak beépültek a közösség történeti tudatába, hagyományaiba és - turisztikai jelentőségükön túl - intenzíven vesznek részt a közösség kulturális életében. Ma már hagyománya van a tájházhoz kötődő gyermekfoglalkozásoknak, folklór programoknak, a hagyományos 442