Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - Népi építkezés Mecsek-Hegyalján

tető. Ezeknél a tetőknél a ház elején és végén a falat megmagasították, vagyis a tető két végén levő nyílást befalazták. Ezt nevezték oromfalnak vagy homlokzatnak. A sátortető és a nyeregtető közötti átmenetet jelenti az a tetőforma, amelynél a ház végén a sátortetőből megmaradt a farazat, a ház elején azonban oromfalat emeltek. A ház elején levő farazatból csak egy 50-60 cm-es kis üstök maradt meg. Ezt úgy csinálták, hogy a ház elején emelt oromfalat a tetején vízszintesen levágták, majd az egész oromfalat szarufával bekeretezték. Azután a második szarufa-pár tetejéről két szarufát vezettek le az oromfalra. Ezzel kész volt az üstök váza, most már csak léceket és zsúpot kötöttek rá. Bizonyosnak látszik, hogy ez az üstökös tetőforma sátortetőből alakult ki, kb. a XIX század első felében vagy közepén, amikor az oromgerendás szerkezetről kezdtek áttérni a szarufásra. Ez az üstökös forma ugyanis csak szarufás tetőnél jelentkezik, szelemenesnél nem. Felvetődik a kérdés, mi magyarázza a keletkezését akkor, ha ez az üstökös forma a szarufás szerkezethez kapcsolható? Erre határozottan nem tudunk felelni, de néhány szempontra rámutathatunk. Az átváltás a szelemenes szerkezetről a szarufásra nem volt könnyű, de ennek ellenére aránylag gyors volt a folyamat. A gyors szerkezetváltozást azonban nem követte ilyen gyorsan a tetőforma változása is. Az új tetőforma, az új építkezési mód mind erőteljesebb térhódításával, amit apró előnyök - mint a padlástér kisméretű bővülése, kevesebb anyag kellett hozzá, készítése egyszerűbb volt, és hogy az egész tető könnyebb lett - mozdítottak elő, csak fokozatosan terjedt el, és így több átmeneti forma keletkezett. Az egyik a már ismertetett kisüstökös tető, ahol a régi sátortetőből megmaradt a ház végén a farazat és a ház elején a farazat csökevényeként az üstök. Egy másik átmeneti formánál a ház végén is eltűnt a farazat, csak az üstök maradt meg. Végül - különösen, amikor a zsúpot a cserép váltja fel - az üstök is eltűnt és megjelent a tiszta nyeregtetős forma. A hagyományokhoz, a hagyományos formákhoz való ragaszkodás okozta, hogy Hegyalján több sátortetős ház napjainkig megmaradt, és üstökös házat is szép számmal találunk. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tetőanyag könnyebben és gyorsabban változott meg, mint a hagyományos formák. Igaz, hogy az előbbi megváltozását több gyakorlati előny is elősegítette. Az öregek úgy emlékeznek, hogy régen mindenki maga ácsolta a tetőt. Akkoriban mindenki értett hozzá. Az akkori tetőszerkezetek nem is kívántak különösebb szakértelmet. A múlt század második felében azonban már falusi és más mesterek faragták ki a tető gerendáit. Erre az időre már differenciálódott annyira a parasztság, hogy külön falusi iparos réteg alakulhatott ki. Az iparosok eleinte a városból, a céhekből kikopott mesterek voltak, akik vidéken próbáltak szerencsét. Más részük helybeli volt; ezek uradalmakban, a katonaságnál, esetleg a városban tanulták mesterségüket. A tanult mesterek a múlt század második felében egyre nagyobb számban tűntek fel a falun, és ez okozta, hogy az új építőanyag, tetőanyag, a tetőszerkezet és az új építési forma gyorsan elterjedt. Természetesen elősegítette elterjedését az egyre fokozódó polgári igény is. A régi házaknak zsúp-, vagyis szalmateteje volt. Rozsszalmát használtak tetőfedésre, mert annak erősebb volt a szára, mint a búzaszalmának. Nádat sohasem használtak, bár termett bőven Hegyalján. Legfeljebb fűtöttek vele. Ismeretlen volt a fazsindely is. 43