Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Népművészet - népi iparművészet - Népi faragóművesség

Berakás, intarzia Elsősorban fa és csont tárgyakon alkalmazták, főleg a pásztorművészetben. Lényege: a vonalas vagy figurális díszítményt bemélvítve kifaragták a felületbe, majd azt ólommal, illetve csontból, szaruból, később színes fémből, kaucsukból, celluloidból ugyanolyan formát vágtak ki, és a bemélyedést díszítménybe rögzítették. Főleg az alföldi pásztorművészetben alkalmazták már a 18. században (ostornyelek, botok, pásztorkészségek, néha borotvatok). Az ókori Egyiptomban alakult ki, az arabok révén, majd olasz közvetítéssel kedvelt lett Plurópában is. Az iparművészetben a 14-17. században élte virágkorát. A népművészetben csak szórványosan terjedt el, a csont és gyöngyház berakás a Balkánon lett jellegzetes. Nálunk a 18. századtól, de csak a Hortobágyon és környékén. Beverés (csillagozás, ponco/ás) Nem elsősorban fán alkalmazott technika, inkább kerámiában, fémművességben, bőrművességben. Fémeszköz segítségével fába beütött egyszerű mintasort vagy elszórt díszítő elemeket készítettek vele, leginkább csillagot, félholdat, kört, lóherét. A technika alkalmazása inkább térkitöltő jellegű. A technika már a középkorban ismert volt, a kézműves iparokkal terjedt el. Beégetés (füstölés, pörkölés) A beégetés megtüzesített vaseszközzel mértanias díszítést eredményez. Európában sokfelé elterjedt, nálunk ritka. Pörkölés: a felület sötétítése (bot, guzsaly), a bevésett minta világosan ugrik ki. Füstölés: a faanyag színezése és tartósítása, főleg bútorokon (ácsolt láda). Esztergált díszítés A technika jellegének megfelelően a díszítés bekarcolt, vagy bevésett körökből, párhuzamos bemélyítésekből áll. Általában kiegészítő jellegű díszítő technika, Magyarországon csekély alkalmazást nyert. Tárgyak: sótartó fedél, ivópoharak, kulacsok, orsók, guzsalyok, bútorok kiegészítő részei, a 19. század második felétől helyenként fellendült, például álló tükör, majd függönytartó, bútorláb stb. Ősi technika, i.e. 2. évezredtől, a kézműiparokban jelentős Európa-szerte. Választóvízzel való színezés (díszített csont, szaru) Kiegészítő technika. A karcolással a minta közeit választóvízzel (salétromsav) sárgára színezték, általában pálcikával hordták fel. A dunántúli pásztorművészet jellegzetes technikája, a 19. században terjedt el, virágkora a századforduló tájára és a 20. század elejére tehető (Kapoliak). (Az ezüstöt oldja, de az aranyat nem!) Az eddigi technikák síkdíszítő technikák, vagyis a sík felületen alkalmazták, ahol a díszítmény a valamilyen módon való bemélyítés révén vált felismerhetővé és plasztikussá. 386