Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)
Népművészet - népi iparművészet - Népi faragóművesség
a kisebb bútorokat és berendezési tárgyakat is, mint gyertyatartó, fali- és asztali tükörtartó, fogas, téka, kisszékek, valamint a kézművesek által készített nagyobb bútorok, ládák, lócák, karospadok, asztalok, székek stb. A férfimunka köréből aránylag kevesebb tárgyat díszítettek faragással, ezek is tájanként eltérő módon jelentkeztek. Faragott dísz néha került a szekérrúd fejére, lőcsre, faragószék fejére a gereblye, kasza, ostor nyelére. Egyes vidékeken faragással díszítették a jármot, a fenőkőtartó tokmányt, a tekintély növelő botot, a házi eszközök közül a borotvatokot, a maguk készítette pipát és pipaszárat. A parasztfaragásokat egészében úgy kell értékelni, mint amely a régi stílus megőrzése mellett, másfélszáz éves alakulása során utat nyitottak a természetelvű új stílus felé, lezártak egy fejezetet a népművészet történetében, ugyanakkor alapot adottak a leglátványosabb és leghíresebb ágazat, a pásztorművészet kibontakozásához. Pásztorfaragások A hódoltság utáni évszázadban - itt most nem részletezendő történeti, társadalmi és növényföldrajzi körülmények következtében - az Alföldön, a Dunántúl és a Felvidék földművelésre alkalmatlan erdős tájain, a nagykiterjedésű füves puszták és erdőségek hasznosítására sajátos termelési ág bontakozott ki: az extenzív, legeltető állattartás. E sok vonatkozásában nomád hagyományokat is hordozó élelemtermelő munka specializálódott, az állatok terelésével, őrzésével, gondozásával, haszonvételével foglalkozó, a parasztokétól eltérő társadalmi réteget, foglalkozási ágat fejlesztett ki: a pásztorságot. Az önmagán belül is több csoportra oszló, belső hierarchiát kialakító, sajátos életforma keretei közt élő pásztorság a 18. század végétől az eddigiektől eltérő díszített tárgyi világot, esztétikai szemléletet és stílust alakított ki, melyet Herman Ottó 1892-ben leírt első megfogalmazása óta pásztorművészetnek nevezünk. A korábbi írások e stílus kialakulását vizsgálva, először arra mutattak rá, hogy a pásztorok egyenetlenül leterhelt munkájuk következtében először mintegy unalmukban kezdték használati tárgyaikat faragással díszíteni. E nem mellékes körülmény mellett azonban ma már nyilvánvaló, hogy ez a művészkedés a már akkoriban kiemelkedő névtelen alkotók belső esztétikai igényéből fakadt és vált tudatos tevékenységgé, melyet nyilvánvalóan a parasztközösségektől eltérő, úgymond szabadalmasabb státus és életvitel, valamint a belső hierarchia presztízs igényei is motiváltak. Ehelyütt kell rámutatnunk arra is, hogy nem minden pásztor volt egyúttal faragó is, a stílust és alakulását kiemelkedő, a 19. század második felétől már név szerint is ismert egyéniségek formálták, akiket kevésbé tehetséges követők utánoztak. A 19. század végétől pedig a pásztorfaragás jobbára elvesztette spontán jellegét, a pásztorok többsége megrendelésre dolgozott, és voltaképpen e körülménynek köszönhetjük az egy alkotótól származó, ránk maradt variációk hosszú sorát. A pásztorfaragás tárgyait - melyeket most csak röviden érintünk - funkcionális szempontból két csoportra szokták osztani. Az egyik csoportba a terelés, az őrzés, az állatgondozás eszközei tartoznak, mint a bot, a karikás ostor, a juhászkampó, a balta, továbbá a kürt. Ezek egyúttal jelvények és a pásztor státusának kifejezői is, nem véletlen tehát, hogy gazdagon díszítették őket. A másik csoportot a pásztor személyes 382
