Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - Népi építkezés Mecsek-Hegyalján

baranyáspincéknek nevezik. A szőlők közt partba vagy földbe vájt kis épületek voltak ezek: gerendával, faágakkal, rőzsével és szalmával fedték be, majd az egészet beföldelték. A baranyás, barannyás szó kétségtelenül a borona szóból származik és annak jelzői változata.' Itt a földbevájt pincéket borító, gerendából, ágakból, rőzséből készült tetőre vonatkozik, és kapcsolatba hozható az ősi faépítkezéssel. Feltehető ugyanis, hogy a boronás, baranyás jelzőt valamikor a faépítkezés fal- és tető építési technikájának jelölésére használták, vagyis horonaházakat építettek abban az időben. A faépítkezés eltűnésével változott meg a jelentése, csak ezután kezdték használni a pincetetők jelölésére. Ugyancsak régi falépítési mód volt Hegyaljan a sövényfal; erre még többen emlékeznek. Úgy látszik, ez a faltechnika egész Baranyában elterjedt a múlt században, az Ormánságban éppen úgy, mint a Hegyháton, csakhogy itt sövényfalnak vagy rekesztéses falnak nevezték.

4 Apatirs elnevezés itt megyeszerte ismeretlen. Ma már nem tudni, hogy sövényfalat házépítésnél is alkalmaztak-e, vagy csak gazdasági épületeknél. Az emlékezet csak sövényfalú istállóról és pajtáról tud, tehát csak gazdasági épületet építettek sövényfallal. így volt ez a Hegyháton is a múlt század vége felé - Mánfa, Budafa környékén —, ahol csak istállót és pajtát építettek rekesztéses fallal; utána azonban teljesen eltűnt ez a faltechnika. Ma már egyetlen sövényfalú épület sincs Hegyaljan, építésének módjára azonban még emlékeznek az öregek. Először a leendő épület négy sarkára állítottak le egy-egy 230-240 cm magas és 30 cm vastag oszlopot, dúcfát, amelyet jó fél méter mélyen ástak le: körülötte jól ledöngölték a talajt, hogy szilárdan álljon. A dúcfát az erdőben vágták, lehetőleg egyenes bükkfát vagy tölgyfát választottak ki. A fát nem faragták meg, csak a kérgét hántolták le, mert az hamarabb korhad. A leállított dúcfák tetejére, a négy falnak megfelelően, egy-egy gerendát erősítettek. Ezeket is tölgyfából vagy bükkfából faragták. Az így elkészült keret volt a falnak és egyúttal az egész épületnek a váza. Ezután a dúcfák közé karvastagságú karókat állítottak le egymás mellé. Alsó végüket a földbe süllyesztették, felső végüket pedig a koszorúgerendába ékelték és faszöggel megerősítették. A karók jó arasznyi távolságra voltak egymástól. Ezt a vázat már csak be kellett fonni. A sövény vagy rekeszték anyagát fiatal gyertyán-, bükk- vagy kőrisfa ágai, illetőleg azok hajtásai szolgáltatták. A fonást alul kezdték meg, a karónak hol az egyik, hol a másik oldalán vezették át a kétujjnyi vastagságú ágat. A következő sort pedig az ellenkező oldalon vezették. így fonták be a karókat mind a négy oldalon, le a koszorúgerendáig. A fonáshoz csak frissen vágott ágat lehetett használni, mert azt könnyen lehetett hajlítani. A kiszáradt ág mindjárt törött. Az így befont fal nem volt egyenletes. Nem volt mindenhol egyforma vastag. Az egyenetlenségeket tapasztással hozták helyre. Ehhez agyagot használtak, ami bőven van mindenütt Hegyalján. Polyvát, tört szalmát kevertek hozzá, vízzel megöntöztek és az egész masszát megtaposták. Gyakran trágyát is kevertek hozzá, mert így jobban tartott a fal. 3. SZINNYEI: Magyar Tájszótár. 166-167. 4. Vö. VÁRADY (szerk): Baranya múltja és jelenje. Pécs, 1896-1897. 1. 215, 236.; ORMÁNYSÁGI Szótár, 455,, 482.; HAAS Mihály: Baranya, Pécs. 1845. 43. 35