Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Népművészet - népi iparművészet - A Janus Pannonius Múzeum borotvatartói

pusztákon,

1

2 valamint Szeged," Hódmezővásárhely" és Orosháza" környékén.

16 Használta a palócság,'

7 sőt Erdélyből is került elő.

1

8 A legtöbb borotvatartó azonban kétségkívül a Dunántúlról származik, igazi hazájának a Balatontól délre és nyugatra eső vidék tekinthető. A szakirodalomban korábban - mint erre már más alkalommal rámutattunk

1'' - az a nézet terjedt el, hogy a dunántúli pásztorművészet hazája Zala, Somogy és Veszprém megye, tehát az a terület, ahol a XIX. században nagyobb félszilaj- és szilaj állattartás folyt, ahol több pásztor élt. Nem kétséges, hogy erről a vidékről van a legtöbb adatunk és tárgyunk, talán éppen MALONYAY és társai gyűjtései révén, akik Baranyát sajnálatos módon kihagyták kutatási területükből. A fentebb idézett helyen már rámutattunk arra, hogy az elmúlt században Baranyában is jelentős volt az állattartás. Különösen az ormánsági sertéstartás volt országos hírű.

2" Ehhez megfelelő pásztorréteg is kialakult. Egy-egy nevesebb pásztorcsaládot, illetve azok ivadékait még a két világháború között is foglalkoztatták a nagyobb uradalmak. A pásztorok Baranyában is saját maguk készítették, faragták és díszítették használati tárgyaikat. A baranyai pásztorművészet jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy még az 1930-as években is több száz pásztorfaragást, köztük borotvatartókat sikerült összegyűjteni vidékünkön, különösen az Ormánságban. A Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztálya 60 borotvatartót őriz. Javarészt az 1933-35 közötti nagy népművészeti gyűjtéskor jutottak a múzeum birtokába.

2

1 Azóta mindössze egy került elő a sellyei járásban kezdeményezett társadalmi gyűjtés rév én. A legutóbbi években már nem találtunk többet a megyében. Nem találkoztunk olyan idős pásztorral sem, aki régebben foglalkozott volna a készítésével, vagy emlékezne erre. A borotvatartó legtöbbször téglány alakú fadoboz, belül egy vagy két rekesszel. Ezekbe tették a borotvát és a timsót. Különálló fa fedelét furfangos, ügyesen elrejtett, nehezen nyitható zár rögzíti. Leggyakrabban a fedelét és két oldalát díszítették. Az elmúlt században általánosan használták, a pásztor „készségei" közé tartozott. A családtól, állandó lakhelytől huzamosabb ideig távol levő gulyás vagy kanász mindig magánál hordta. A hortobágyi pásztorok bornyúban vitték magukkal.

2

2 Kecskemét környékén is a juhászok állandó felszerelési tárgyai közé tartozott.

2' Az egy helyben lakó pásztor vagy földműves olyan helyre tette a házban, ahol a gyerek nem férhetett hozzá. A legbiztosabb helye a többi, gyerek kezébe nem való holmival együtt, a mestergerendán volt.

2

4 A 12. SZABÓ K: Kecskemét pásztorélete. NÉ. XXXIV 58. 13. BÁLINT S.: Szegedi szótár. Bp. 1957. I. 178. 14. Magyar Népi Díszítőművészet. Bp. 1954. 74. kép. 15. NAGY Gv.: Népművészeti tárgyak az orosházi múzeum anyagából. A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve 1960. 500-502. 16. A kézirat lezárása után jutott tudomásunkra még két alföldi adat: Tiszaigar és Békéscsaba. Vö. NÉ. XLIII. 60. 17. MALONYAY D.: A magvar nép művészete. V Bp. 306-307. 18. Catalogul Muzeuluí de Arta Pöpulara al RPR. Bucuresti, 1957. 99. 19. FUZES E.: A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói. AJanus Pannonius Múzeum Evkönyve 1960. 20. if], KO DO LÁNYI J.: im. 32-39. 21. FÜZES E.: im. 275-276. 22. ECSEDI I.: im. 55. 23. SZABÓ K.: im. 58. 24. BÁLINT S.: im. I. 178. 358