Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)
Népművészet - népi iparművészet - A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói
A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói A magyar népi díszítőművészet jelentős területét alkotják a faragványok. A népi faragóművészet, amely mennyiségével, a díszített tárgyak, a díszítmények változatosságával és gazdagságával messze kiemelkedik az európai népek népművészete közül, igen jelentős bázist nyert a Dél-Dunántúlon is. A népművészetnek ez az ága, talán századokkal ezelőtt, elsősorban a pásztorok kezén vált gazdaggá; a művészi faragás gyakorlata szinte a pásztorgenerációkhoz kötődött. A közgyűjteményekbe került, esetleg datált faragványok alapján csak a XIX. század közepétől, esetleg néhány évtizedről korábbról tudjuk nyomon követni a pásztorok faragóművészetét. A korábbi századokban, de még a XIX. században is nagy gazdasági súlyú extenzív állattartás és a hozzá kötődő pásztortársadalom - a különböző jószágfajták tájilag és gazdaságtörténetileg indokolt más-más őrzés és neveléstechnikai módszerei miatt - nagyjából három területre szakadt szét. Ez a három nagytáji egység: Észak-Felvidék, Alföld és Dunántúl. A pásztorművészetnek is ennek megfelelő nagy táji gócai alakultak ki. 1 A köztudatban és a szakirodalomban is az a vélemény terjedt el, hogy a dunántúli pásztorművészet elsősorban Veszprém, Zala és Somogy megyében virágzott. Kétségtelen, hogy ezekben a megyékben váltak közismertté először a pásztorművészet tárgyai: a pásztor mindennapi életéhez tartozó, fából és csontból faragott tárgyak, amelyek országos viszonylatban is az első helyre emelték a dunántúli népi faragóművészetet. Bizonyos azonban, hogy a népi díszítőművészetnek ez az ága jelentős volt Baranyában is. Az elmúlt században jelentős volt a baranyai extenzív állattartás, különösen a megye déli részén, ahol a vidék bizonyos nyerstáj jellege miatt aránylag nagy legelőterületek adtak lehetőséget az állattartásra. Dél-Baranya lakóinak fő foglalkozása volt akkoriban az állattenyésztés, és nagy mennyiségű jószágot hajtottak a Dráván túli vásárokra. Ezt szinte valamennyi korabeli megfigyelő megemlíti. Feltehető, hogy a nagy állattartáshoz megfelelő számú pásztorréteg és jelentős pásztorművészet is kialakult. Igazolja ezt az is, hogy a baranyai pásztorfaragók kezéből nagyszámú faragvány került a múzeumokba és magángyűjteményekbe. Később, a századforduló táján, a pásztorfaragók mellett az erdőjáró emberek (erdőőrök, erdészek, vadászok) és a földművelő parasztok közül is kerültek ki faragók. Több pásztorfaragó az extenzív állattartás visszaszorulása után földet kezdett művelni, de a faragást tovább folytatta. Ilyen faragó például a még ma is élő HOFFER János, akiről MADARASSYis hosszan írt könyvében. 3 Az erdőjáró és földművelő faragók méltó folytatóinak bizonyultak a korábbi 1. DOMANOVSZKY György: A két faragó Kapoli. Bp. 1955. Magyar Népművészet. XX. 6. p. 2. Elég talán ha a következő munkákra hivatkozunk: BAYER: Egy tekémet Baranyára. Tud. Gyűjt. 1822. XII.: STRAZSAY János: Baranya vármegyének topographiai leírása. Tud. Gyűjt. 1823. III.: Munkácsy: Bflköz. Regélő. 1842, 62-63. sz.; HAAS Mihály: Baranya. Pécs, 184:5.; HÖLBLING Miksa: Baranya vármegyének orvosi helyírata. Pécs. 1845. 3. MADARASSY László: Művészkedő magyar pásztorok. Bp. é.n. 50-59. 327
