Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Skanzenológia - Sóstói Múzeumfalu: A kezdetek... és a folytatás

Sóstói Múzeumfalu: A kezdetek... és a folytatás Minden szabadtéri néprajzi múzeum létesítéséhez és majdani megnyitásához hosszú és igen göröngyös őt vezet. Ezt az utat az ötlettől a szalag átvágásáig viták és veszekedések, értetlenség, gyanakvás a hatalom részéről, felkérések és lemondások, sértődések, együttműködések és elválások, időnként kemény sértések, lendületek és megtorpanások kísérik, és igencsak messze van az az idő, amikor ezt mondhatjuk: készen van. Addig azonban ezt az utat verejték öntözi, gyakran a szó szoros értelmében is, harcos viták a szakemberek körében, akik - építészek, műemlékesek, néprajzkutatók, muzeológusok - mind a saját víziójukat szeretnék látni a múzeumban. 1 [arcok a tervezőkkel, akik eleinte könnyen tervezhető „kutyaól"-nak tekintik a skanzen épületeit, és amikor látják a nehézségeket az építészeti hagyomány megőrzésénél, ami viszont a néprajzosok szorgalmaznak, akkor gyorsan lemondanak a könnyűnek látszó falatról. Nem is beszélve a kivitelezőkről, akik a skanzenben is csak kockaházakat látnak, és - ha kell - a csillagos eget is lehazudják az égről. És akkor még ott van a megrendelő, a beruházó, a tulajdonos, aki a pénzéért minél többet szeretne, de nehezen és ritkán nyitja ki a pénztárcáját. Ezt a göröngyös és verejtékkel öntözött utat járta be a Sóstói Múzeumfalu is az elmúlt 45 évben, mert hiszen az út nem harminc éve, hanem sokkal korábban indult. Jómagam - amint ezt már többször elmondtam, leírtam - 1964-től a Művelődési Minisztérium Múzeumi Főosztályán dolgoztam néprajzos referensként, ezért óhatatlanul kapcsolatba kerültem mindazokkal az ügyekkel, melyekben néprajzról, néprajzi muzeológiáról volt szó, így a Sóstói Falumúzeum létesítésével is. A főhatóság képviseletében vettem részt tárgyalásokon, koncepciók és tervek bírálatában, amelyért - mint a magánlevelezésekből most kiderült - keményen elverték rajtam a port, mondván, miért foglalkozom olyan ügyekkel, melyekhez nem értek. Közel 40 év távlatából azonban ezek a megjegyzések is már a kellemes emlékek közé sorolhatók. Az „alapító atyák" korosztályából jószerivel egyedül maradtam, ezért a rendezők engem kértek fel arra, hogy most, a múzeum megnyitása 30. évfordulóján a ma már legendává szelídült múltra emlékezzem. Ez az emlékezés óhatatlanul hiányos lesz, hiszen az én memóriám is véges, és sajnos egyre végesebb. Szerencsére Páll István barátom szép tanulmányokban írta le a kezdeteket, megfelelő dokumentumokkal megtűzdelve, továbbá egyéb írások és levelek is előkerültek, például Erdélyi Zoltán hagyatékából. Mielőtt néhány emléket felvillantanék, nézzük szembe azzal, hogy mi kell egy szabadtéri néprajzi múzeum létesítéséhez? Kell először is egy ötlet, egy javaslat, amely persze az előzőkben megvalósult jó példákra hivatkozik. Kell az építészi, muzeológiai, néprajzi szakmai akarat, melyet a hatal315