Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Skanzenológia - A skanzenek alapításának motivációi

Jó irányba mozdította elő a népi építészeti emlékek és a skanzenek ügyét az is, hogy az 1960-70-es évekre kihalt az a falusi generáció, mely elavultnak tartotta, szégyellte kulturális örökségét, és inkább letagadta értékeit. Az újabb, ezekben az években formálódó falusi értelmiség (tanácselnökök, titkárok, politikai vezetők, pedagógusok, agrárvezetők, orvosok, mérnökök stb.) - jobbára már tanult emberek, felismerték a helyi hagyományok kulturális szerepét, egészséges lokálpatriotizmus bontakozott ki, mely jelentős mértékben segítette a népi építészeti emlékek helyben megőrzését tájházak, falumúzeumok formájában, megyei szinten pedig érzelmi alapot is jelentett a skanzenekhez. Meghatározó jelentőségű volt ezekben az években a legfelsőbb állami- és pártvezetés értékítéletének megváltozása is. Az 1950-es évek első felében a pártvezetés (mely gyakorlatilag azonos volt az állami vezetéssel) gyanakodva nézte a régi falu önszerveződésű és tájilag differenciált hagyományait, kulturális értékeit, olyan retrográd, visszahúzó erőnek tekintette, mely hátráltatja, netán megakadályozza a mezőgazdaság szocialista átalakítását. A Szovjetunióból importált „narodnyik" fogalom vörös posztó volt sok vezető szemében. Ennek aztán a falura nézve tragikus következményei voltak. Ennek a szemléletváltásnak volt köszönhető, hogy több évi huzavona, vita és győzködés után az MSZMP Agit.-Prop. Bizottsága 1965-ben elfogadta a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum megvalósításának tervét, és ezzel a legfelsőbb politikai vezetés zöld utat nyitott a regionális skanzeneknek is. Létrejött az Országos Skanzen Bizottság, amely az illetékes vezetőket és szakértőket tömörítette, és amely immár a legfelsőbb jóváhagyással működhetett. Szólni kell a skanzenek építésének szakmai-tudományos feltételeiről is. Véleményem szerint sem előtte, sem azóta olyan nagy és olyan ütőképes népi építészettel foglalkozó kutató gárda nem volt, mint akkor. E gárda tagjai elméleti alapvetéseket, nagytáji monográfiákat, a tematikus tanulmányok sokaságát tették az asztalra, melyek a skanzenek tudományos koncepciói kialakításához megfelelő alapot nyújtottak. Név szerint is hadd említsem a legkiválóbb kutatókat, mint GUNDA Béla, BARABÁS Jenő, VARGHA László, SZENTMIHÁLYI Imre, BAKÓ Ferenc, BÁRDOSI János, HOFFMANN Tamás, KNÉZY Judit, El LEP Antal, JUHÁSZ Antal, ERDÉSZ Sándor, és talán magamat is ide sorolhatom. Ne feledkezzünk meg a népi építészeti emlékekkel és a népi műemlékekkel foglalkozó építész kollégákról sent, mint VARGHA László számos tanítványa, MENDELE Ferenc, GILYÉN Nándor, ROMÁN András, L. SZABÓ Tünde, LŐRINCZ Ferenc, SZIGETVÁRI János stb., és mindenek előtt TÓTI 1 János, aki az egész életét a népi építészeti emlékeknek szentelte, és aki különböző könyveiben és írásaiban már a második világháború előtt szorgalmazta a regionális skanzenek megvalósítását. Jelentős előrelépések történtek ebben az időszakban a népi építészeti emlékek megvédése területén. Az 1949. évi múzeumi-műemléki törvény már feladatként írta elő a népi építészeti emlékek feltárását és megvédését. Az akkoriban megszervezett Országos Műemléki Felügyelőség egyéb feladatai mellett a népi építészeti emlékek országos felmérésébe kezdett, melyet eleinte a VATI, később a Néprajzi Múzeum, majd a Szabadtéri Néprajzi Múzeum szervezett, és ez a munka felbecsülhetetlen értékű, hatalmas adathalmazt eredményezett. Az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) fel306