Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - Tornác a magyar népi építészetben

74. kép. Jellegzetes boltíves tornác, Hajdúbagos. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Alföldi mezőváros tájegység (DEIM Péter felvétele] A 19. század második felében a klasszicista kúriái is építkezés hatására a faoszlopokat több helyütt nádcsomókkal, szalmakötelekkel körülcsavarták, sárral betapasztották, és fehérre meszelték. Az így megvastagított oszlopok a klasszicista tégla vagy kő tornácoszlopokra hasonlítottak. Ezek az általában egyszerú'bb kivitelű faoszlopos tornácok hatalmas területen terjedtek el, az Alföld középső, déli és keleti részén, felnyomultak a Mátra-Bükk hegység vidékére, és megtalálhatók voltak a Duna-Tisza közén is. A negyedik csoportba soroltuk azokat a faoszlopos tornácokat, melyek elsősorban a Dunántúl németlakta területein terjedtek el a 19. század végén. A nyitott tornácok hengeres oszlopait ezen a vidéken specializált ácsok készítették és díszítették esztergályozott körökkel, gyűrűkkel, az oszlopfőket gyakran faragott akantuszlevelekkel és más növényi motívumokkal. A tornácoknak ez a típusa sajnos nem kutatott, ezért elterjedtségét nem ismerjük pontosan. A leglátványosabb és esztétikailag a legértékesebb tornácok szilárd anyagból, kőből, vályogból, téglából épültek, tapasztották, vakolták és meszelték őket, és különböző építészeti stílusok jegyeit viselik magukon. A reneszánszban gyökerező boltíves, árkádos tornáca barokk korban terjedt el Magyarországon, a népi építészetben azonban csak a 19. században lett jelentős esztétikai tényező, elsősorban Nyugat- és Észak-Magyarországon. A parasztházakon alkalmazott árkádok és az oszlopok arányai megváltoztak. Az oszlopok alacsonyabbak és zömökebbek lettek, az árkádok alacsonyabban ívelődtek. A közvetlen mintát a nemesi kúriákról vették, a terjesztők kőművesek voltak. 250