Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - A magyar parasztház függőleges tagolódása, veremház, barlanglakás

Veremházak, veremlakások A veremházakra vonatkozó, különböző időben napvilágot látott adatokat, leírásokat, az európai összehasonlító adatokat és irodalmat

4 a legutóbbi években, 1983-ig napvilágot látott tanulmányok alapján készítettük el.

5 A magyarországi veremlakások funkcionális szempontból két nagy csoportra oszthatók: az első csoportba azok a süllyesztett padlójú, földbe mélyített, nyeregtetővel vagy kúpos tetővel ellátott kunyhók tartoznak, melyeket az állandó lakhelyüktől huzamosabb ideig távol tartózkodó pásztorok vagy idénymunkások (kubikusok, dinnyetermelők, dohánykertészek, erdőmunkások, favágók stb.) készítettek maguknak. Ezekkel az ideiglenes építményekkel a továbbiakban ehelyütt nem foglalkozunk, hiszen nem tartoznak a paraszti építészet alapvető rétegébe. A második csoportba tartozó, az állandó lakásul szolgáló földbe mélyített lakóházak képezik jelen összefoglalásunk tárgyát, melyek az egész család állandó lakhelyéül szolgáltak, és amelyek a vizsgált időszakban a magyar nyelvterület középső, sík tájain ismertek voltak, jóllehet számuk egyetlen településen sem volt meghatározó. Az állandó lakásul szolgáló veremházak formai és szerkezeti szempontból ugyancsak két csoportra oszthatók. Az első csoportba tartozó építmények épített fallal egyáltalán nem rendelkeznek. Olyan mélyre ásták a talajba, hogy a gödör önmagában alkotja a teljes falmagasságot, és a tetőzet közvetlenül a gödör szélére támaszkodik. Ezeknél a veremházaknál a talajszintből csak a tetőzet látszik ki. A második csoportba sorolhatók azok a veremházak, ahol az épületet különböző mértékben süllyesztették a talajba, de a talajszint fölé emelkedő felmenő falakkal rendelkezett, és ezekre a falakra épült a tetőzet. Mindkét típus építésénél gondosan választották ki a helyszínt, különösen arra vigyáztak, hogy az építés helyén alacsony legyen a talajvíz szintje. Erre a legalkalmasabbnak a pleisztocén és holocén eredetű homokos, löszös, agyagos síkságok voltak. A homokos talajon a gödör falát kissé befelé haladva, ferdén ásták, az agyagos talajon a gödör fala mindig függőleges. A lakásul szolgáló, teljesen a földbe mélyített gödrök átlagos mérete: hossza 6-10 m, szélessége 3-5 m, mélysége 1,50-1,8 m között váltakozott. A gödröt úgy ásták ki, hogy az enyhén lejtős bejárat lehetőleg délre vagy keletre nézzen. A veremház falát a legkülönbözőbb módon erősítették meg. Az Alföld északi részén csak agyagos tapasztással látták el. Másutt favázas vesszőfonással, korcolt náddal, napraforgóval, kukoricaszárral erősítették a falat, melyet aztán ugyancsak agyagos sárral tapasztottak be. így akadályozták meg, hogy a földbe ásott fal beomoljon. A teljesen a földbe mélyített veremházak tetőzetét a ház két végén ágasokkal alátámasztott szelemen alkotta, melyre karókat támasztottak. Ezek alsó vége a gödör szélére támaszkodott. Ezt a vázat azután 4. DAM László: Wohngruben in Ungarn. In: Etnografski i Folkloristicsni Izsledbanija. Sofija, 1979. 100-106.; DAM László: Grubenwohnungen in der Grossen Ungarischen Tiefebene. In: Műveltség és Hagyomány XX. (Ethnographica et Folkloristica Carpathica, 2.) Debrecen, 1981. 7-31.; Lásd még DÁM László: Lakóházak a Nyírségben. Debrecen, 1982. 19-23. 5. A témára vonatkozó további jelentős publikációk: BAKÓ Ferenc: Erd- und Ziegelbau in der nordungarichen Volksbaukunst. Acta Ethnographica XXIX. 1981. 1-74.; KISS Lajos: Földházak Szabolcs vármegyében. Néprajzi Értesítő XXVIII. 1936. 72-91.: DANKO Imre: Opuscula Ethnographica, Debrecen, 1977. 254-260. 209