Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - A népi építészet kutatásának főbb kérdései

gazdaság építményei közé, függetlenül attól, hogy az udvarban, az utcán vagy más közterületen csoportosítva ásták őket. Alkalmazásuk kapcsolódott a gazdálkodás külterjes formáihoz, és a nyomtatással történő szemnyerési munkákhoz, népszerűségüket olcsóságuk és a gyakori háborús körülmények is konzerválták. A 18. század végétől, amikor a néprajzi és az agrártörténeti kutatások által feltárt sokféle ok következtében az Alföldön, a Kisalföldön, a Dunántúl nagy részén a parasztüzemek fokozatosan a gabona monokultúrára tértekát, paraszti innovációként jelentek meg az udvarokban azok a speciális gabonatartó épületek, melyek már a századforduló táján felkeltették a kutatók érdeklődését. A boglyaformájú gabonás, mely az Alföld középső és déli részén terjedt el, a gabonatermelés lokális növekedésének, a szilárd építőanyagok helyi hiányának és a magas talajvízszintnek köszönheti létét. Előképét talán a kerek alaprajzú kukorica kasok és tyúkólak jelentették, mindenesetre múltját a Kárpát-medencében nem ismerjük. A szántalpas hombárok. - az eddigi ismereteink szerint - a 19. század első felében jelentek meg a délkelet-dunántúli, szlavóniai. bácskai, csongrádi és békési udvarokban, elsősorban délszláv községekben. Genetikailag a mozgatható pásztorkunyhókkal függenek össze, elterjedésükben - a gabonatermelés hozamának növekedése mellett - a délszláv nagycsaládrendszer és a tűzkárt elkerülendő mozgékonyság is szerepet játszott. A gerendavázas gabonások ugyancsak a 19. században váltak a parasztudvar tartozékává az Erdőháton és a nyelvterület déli részén. Több helyütt a fontosságukra utal reprezentatív kiképzésük, valamint az, hogy mindig a lakóház közelében állottak. A különféle termeivények, eszközök raktározására szolgáló kamrák általában a lakóházak egyik helyiségeként jelentek meg a 19. század végi, és a 20. századi kutatók előtt. A különféle történeti források elemzése azonban arra enged következtetni, hogy a 19. századot megelőző időben jóval több különálló kamra volt a portán a nyelvterület különböző részén (talán az Alföld kivételével), mint ahogy azt a recens néprajzi kutatások rögzítették. Az udvari kamrák gyakoriságát a korábbi évszázadokban feltehetően az indokolta, hogy az akkori lakóház anyaga, nagysága, a füstelvezetés hiánya, és ezért tűzveszélyessége következtében voltaképpen alkalmatlan volt az értékesebb javak, köztük a gabona tartós és biztonságos tárolására. A különálló, többcélú kamrák elsősorban azokon a területeken maradtak fent, ahol a paraszti termelés önellátó, főleg saját használatra készletező jellege különféle okok miatt hosszú időre konzerválódott, mint a Dunántúl nyugati szegélyén, a nyelvterület északi részén és Erdélyben. Az erdélyi gabonások, amelyeknek a földesúri üzemekben használt megfelelőit a 17. századi forrásokból ismerjük, elsősorban a keleti szláv gabonatartó épületekkel mutatnak rokonságot. A kapcsolatok részleteit azonban nem ismerjük. Az őrségi és göcseji porták jellegzetes tartozéka volt a több célt szolgáló kástu, mely - mint a jobbára önellátásra berendezkedett üzemvitel kifejezője - az alpesi hasonló építményekkel mutat szoros rokonságot, és amely voltaképpen a különböző nyelvű népcsoportokat sajátos közösségbe tömörítő kelet-alpi kulturális zóna egyik építészeti jellemzője. A kukoricatermelés elterjedésével nagyjából a 18. században jelentek meg a parasztudvarokban a különféle kukorica kasok és górék. Tipológiájukat, elterjedésüket, használatukat, az egyes típusok eredetét és kapcsolatrendszerét BALASSA Iván dol189