Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - Györffy István, a paraszti földművelés kutatója

Györffy István, a paraszti földművelés kutatója Az alkotó ember életpályája folyamat, amelyet csak az utódok tűznek ki nemlétező mérföldkövekkel. A társadalomtudós életműve is a kutatások, az alkotások összefüggő láncolata, amelyből aligha emelhető ki egyik vagy másik az egész ismerete nélkül. Különösen így van ez a földrajztudós, a történész, a néprajzkutató, a pedagógus, a muzeológus GYÖRFFY István esetében, aki egész életében lankadatlan szenvedéllyel vizsgálta az Alföld népének életét, és aki e vizsgálatok nyomán máig helytálló felfedezések és megállapítások sorát vetette papírra. Most, amikor mégis a tudós működésének egy kisebb területét tekintjük át, hangsúlyoznunk kell a kutatás és az alkotás elválaszthatatlanságát, a megállapítások összefüggéseit, mint ahogy végső soron egynek kell tekinteni a kutatás tárgyát, az etnográfiát is. Azok számára, akik nem ismerték személyesen, csak műveiből értesültek bámulatos sokoldalúságáról, úgy tűnik, hogy a pályakezdő, fiatal Györffy az alföldi és alföldszéli parasztok termelő munkája, állattartó és földművelő kultúrája iránt alig érdeklődött. A geográfusként induló kutató érdeklődése elsősorban települési, építészeti problémák felé fordult, legalább is ezt tükrözik működése első két évtizedében megjelent tanulmányai. Ma már tudjuk, hogy a kutató GYÖRFFY figyelmét azokban az években sem kerülték el a népélet eseményei, a mindennapok nehéz munkája, az „ősfoglalkozások", a paraszti munka részletei. Gyanítjuk, hogy a települési rendszerekkel és az állattartással kapcsolatos vizsgálatai fordították figyelmét a földművelés kérdéseire. A település, az állattartás, a földhasználati rendszerek és a földművelés munkamenetének, eszközeinek tanulmányozása, ezek kölcsönhatásai olyan törvényszerűségek levonására ösztönözték, amelyek - korrekciókkal - máig érvényesek, és amelyek a további vizsgálatok sorát indították el. A földművelő munka folyamatainak vizsgálata döbbentette rá, hogy az Alföld nagy térségeiben az európai gyakorlattól eltérő művelési rendszer uralkodott. A rendszer részleteit a „Takarás és nyomtatás az Alföldön" című, 1928-ban megjelent tanulmányában tette közzé (Néprajzi Értesítő, 1928. 1-46.). Az időpont talán kissé késői, de tudjuk, hogy jelentős terepmunka előzte meg. A tanulmány a magyar nyelvterület dombosabb, hegyvidéki tájain egyáltalán nem ismert földművelő gyakorlatot tárt fel, melyben a fő termény a búza, néha a kétszeres, melyet a paraszt „a takaró kaszával rendre vágott, a kettőzővi/híval vag>'gereblyével petrencébegyűjtött, apetrmcéket a takaró rudasba, a rudasokat a vontatóba rakta." E rendszer jellemzője a szálas gabona tárolására szolgáló épületek hiánya, a nyomtatással történő szemnyerés és a mag veremben és ládában történő tárolása. Komplex szemlélete, történeti látásmódja a következtetések levonására serkenti. Tanulmánya végén, levéltári és agrártörténeti adatok tanulmányozása után, CSAPLOVICS János és DITZ Henrik 19. századi idevágó megjegyzései után, a 151