Cseri Miklós - Sári Zsolt (szerk.): Vidéki életmódváltozások a 20. században (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

Cseri Miklós: A 20. század bemutatásának lehetőségei az európai szabadtéri múzeumokban

Valóban, napjaink új felnőtt látogatóinak generációja már az 1970-es években született, szüleik pedig az 1940-es, 50-es években. Legtöbbjüknek semmi kapcsolata sincs már az ipari korszak előtti, hagyományokon alapuló rurális világgal, melyet a legtöbb skanzen bemutat Európa-szerte. Egyre többször és többet kell magyarázni ezek között a régi házak között, ezekben a régi enteriőrökben, s mivel nincs a látogatóknak személyes tapasztalatuk, a kiállítások nem beszélnek önmagukért, nem átélhetőek, eltűnt az érzelmi kötődés, eltűntek a személyes élményeken alapuló kapaszkodók. Egy személyes élménnyel is szeretném az elmondottakat alátámasztani: 1987 őszén, szentendrei munkaviszonyom kezdetekor, egy tsz nyugdíjas csoportot vezettem a Kisalföldön egy Ottevény nevezetű faluból. A csoportnak a tárlatvezetés során úgy általában nagyon tetszett a múzeumi bemutatás, a házak és a berendezések egyaránt, de szinte eufórikus állapotba kerültek akkor, amikor az ásványrárói porta Ottevényről származó disznóóljában felismerték saját településük jellemzőit, sőt, még azt is meg tudták mondani, hogy ez az épület, a disznóól egy bizonyos Mari nénié volt. A személyes emocionális kötődés felszabadította bennük a közlési vágyat, és egymást túllicitálva beszéltek nekem falujuk régi életéről, hagyományairól. Két évvel ezelőtt ugyanebből a faluból 30-40 év közötti fiatal, ill. középkorú baráti társaság volt a vendégem, akik számára ugyanez az élmény a tárlatvezetés során már nem jött elő. Ugyan büszkeséggel konstatálták, hogy az ő falujuk is szerepel a kiállítási építmények között, de az érzelmi kötődés már megfoghatatlan volt, és természetesen Mari nénit sem ismerték. E példák talán elég jól illusztrálják azt, hogy az igazi paradigma-váltás, a továbbfejlődés Európa legjelentősebb szabadtéri múzeumai számára már nem egy letűnt korszak elemeinek bemutatását, hanem a közelmúlt és a jelenkor társadalmának egyéni és közösségi megnyilvánulásainak hathatós elemzését jelenti. A korszerű múzeumelmélet is megváltozott világszerte, hiszen az általános vélemény szerint az új típusú múzeumnak nem az a feladata, hogy felmondjon narratívákat, hogy pozitivista módon felsorakoztassa különböző korok, különböző társadalmi szegmensek tárgyegyütteseit, hanem rávilágítson összefüggésekre, provokáljon, gondolkodásra késztessen, a társadalmi, történelmi és egyéni történések, életutak csomópontjait ragadja meg. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az új típusú látogató az élményszerzésen túl a mai élete számára hasznosítható, beépíthető, praktikus tudás megszerzésére is törekszik. A skanzenek megújulásához még két fontos tényező is hozzájárult: az egyik, hogy napjainkra világjelenséggé vált a kulturális turizmus felértékelődése, melynek célpontjai a múzeumok, s ezek között is előkelő helyen állva, a szabadtéri múzeumok. A turistaipar egyszerre fejthet ki pozitív hatást (pl. társadalmi ismertség, bevételszerzés) és negatív hatást (leegyszerűsítés, lelakottság). Altalános tendencia, hogy a kulturális területet, így a múzeumi világot is, elérte az a fenntartói igény és elvárás, miszerint az üzemeltetési, működési költségek mind nagyobb hányadát nem a fenntartói szubvenciónak, hanem az intézmény által megszerzett bevételnek kell fedeznie. Mind a turistaipar igényei, mind pedig a bevételszerzési kényszer elvárásai sajátos épületek, építmények koncepcióba helyezését igényelték. Ma már nem ritka Európa skanzenjeiben az étterem, a kávézó, bolt, a színház- és moziterem, a panelépület, vagy éppen benzinkút sem. Sőt, az 1990as évek végén a Stockholmi Skansen már egy kisebb méretű Coop áruház áttelepítését is tervbe vette. Mindenki számára ismeretes, hogy ezekben az épületekben sokkal egyszerűbb az eredeti funkciónak megfelelő berendezést prezentálni a hitelesség megtar13