Cseri Miklós - Sári Zsolt (szerk.): Vidéki életmódváltozások a 20. században (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

Cseri Miklós: A 20. század bemutatásának lehetőségei az európai szabadtéri múzeumokban

A második világháború utáni időszakra kialakul a „skanzenológia" teljes fegyverkészle­te, módszertana, és sorról-sorra alakulnak, illetve fejeződnek be a ma már nagyhírű euró­pai skanzenek. Ez a kiteljesedés azonban átmenetileg egyfajta koncepcionális fejlődés­beli megrekedést is eredményez. A rurális világ túlságosan messzire kerül a jelentől, a látogatók egyéni emocionális kötődése elhalványul, az átélhető élmények helyett a rá­csodálkozás gyorsan illanó hatása lép fel. Hamar eléri szabadtéri múzeumainkat az a vád, hogy az épületek nem mások, mint csak holt tárgyak rezervátumai, hiányzik az ember, az átélhetőség, hiányzik az élmény ezekből a múzeumokból. A szabadtéri mú­zeumi szakma hamar érzékelte ezt a kihívást, s kétféle választ adott: Egyrészről mind­inkább általános érvényűvé vált, hogy az épített örökség megvédésének szándékából eredő építészeti - múzeum jelleget felváltotta az életmód - múzeumi jelleg. Már nem csak az épületek kora, technikai szerkezete, anyaghasználatának kuriózumai voltak meghatározó elemek a bemutatás prioritásainak meghatározásaként, hanem az embert, az életmódot, a mindennapi élet különböző megnyilvánulásait akarták bemutatni, mert erre volt igény! A francia Annales Iskola hatására komoly életmódkutatások, élet­történet feltárások indultak meg, ahol skanzenjeink szép eredményeket értek el a 18-19-20. század eleje emberének mindennapi élete bemutatása terén. Ugyanezen megújulási törekvések másik oldalaként értelmezhetjük a múzeumi display, az interpretáció, ismeretközvetítés megújulását is. Egyre szélesebb körben el­terjedtek azok a módszerek, melyekben nagyszámú - legtöbbször önkéntes - szerep­lőt alkalmazva, hagyományos viseletben, hagyományos életszituációkat megjelenítve, a látogatót mintegy időutazásra és interaktivitásra ösztönözve, színházszerűen eleve­nítik fel a régmúltat. Ennek divatja szinte napjainkig tart és a living history, a story telling szakkifejezésekkel illetik e bemutatásmódot. Ezen megújulási törekvés siker­rel járt, hiszen a látogatók, az iskoláskorúak és a felnőttek egyaránt újra tódultak a sza­badtéri múzeumokba. Az előbb említett megújulási törekvés elsősorban a bemutatás módjában próbál újíta­ni, de a koncepcionális megújulás - ti. a rurális kultúra bemutatásán túl - még vára­tott magára. Igazából az elmúlt két évtized az az időszak, amikor a legjelentősebb eu­rópai skanzenek felismerték a koncepcionális paradigma-váltás szükségességét. En­nek illusztrálására hadd idézzem azt a beadványt, amelyet 2004. március 4-én Európa egyik legkiválóbb szabadtéri múzeumának, a belga Bokrijki Múzeumnak az Igazgató Tanácsa tárgyalt meg, melyben az előterjesztő felsorolta, miért kell ennek a múzeum­nak olyan épületeket is beemelni gyűjteményébe, amelyek a 20. század második felé­ből származnak. Az érvek a következők voltak: „ 2003 őszén volt pontosan 50 éve, hogy a nyugodt természetű Roppe elhatározta, hogy Bokrijk te­rületén belül létrehozza a szabadtéri múzeumot. Öt évvel később, az Expo évében, 1958-ban a mú­zeum megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt. A rákövetkező ötven évben a múzeum kínálata fo­lyamatosan bővült, és a legnagyobb tömegeket megmozgató erővé vált a flamand múzeumi palettáit tekintve. Az évente változó kiállítások és az élővé tétellel kapcsolatos, növekvő számú kezdeménye­zések (kézművesek, színészek, stb.) teszik folyamatosan vonzóvá az intézményt, a rendszeres láto­gatók számára is. A múzeumi épületek bővítésével kapcsolatban viszont semmiféle sarkalatos fej­10

Next

/
Thumbnails
Contents