Kemecsi Lajos: A felföldi mezőváros (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

A kereskedelem

A kiállításon megismerhetjük a magyarországi kocsmák történetét, az első írásos említéstől. Kiderül, hogy eredetileg kocsmát - azaz a település belterületén működtetett italmérő helyet - csak az tarthatott fenn, akinek kocsmajoga volt. Ismeretes a kocsma több elnevezése is: korcsoma, korcsmaház, korcsomás ház, csapszék. Voltak időszakos és állandó kocsmák. Időszakosak voltak a kántorkocsmák vagy fertálykocs?nák, ahol Szent Mihály napjától karácsonyig, illetve újévig mértek bort. Az engedély nélkül működtetett kocsmákat, italmérő helyeket kurtakocsmának nevezték. A 19. század végén, mikor a fogyasztási szokások már átalakultak szárazkocsmának hívták, azokat az italmérőket, hol sört nem árusítottak. Azokban a városokban, ahol évszázadok óta a polgárok fő megélhetési forrását a bortermesztés képezte, engedélyezték, hog)' a polgárok bizonyos összeg lefizetése után saját boraikat kimérhessék. Az ivószobák általános felszereléséhez tartozott egy hosszú, kecskelábú asztal, hozzávaló támla nélküli lócákkal vag)' padokkal, almárium, amelyben az ivóedényeket tartották. A bormérő asztalt lécekből álló rács, a kármentő kerítette el az egyik sarokban. Itt tartották a törékeny holmit, a mérés alatt levő bort, s ha dulakodás, verekedés támadt a kocsmában, a kocsmáros ide menekült, magára húzva a kármentő ajtaját. Ilyen rekonstruált kármentő látható a kiállításban is. A kármentő mellett a kocsma sarkában Mihály és Szent György nap között a borát szabadon árusíthatta. Szent György nap után ez a jog a földesuraké lett. A szigorú szabályozás azt eredményezte, hogy gyakorta érték a lakosokat ún. „lopott kocsmán", amikor házaiknál engedély nélkül mérték a bort. Többször előfordult, hogy nem a mezővárosból, hanem a környéről származó bort a sajátjukként árulták. Akiket lelepleztek, azoknak borát elkobozták, s a város kocsmáján kimérték vagy elfolyatták. § < „ " "f

jt 51. Fröccsözö társaság 48