Cseri Miklós: Néprajz és muzeológia, Tanulmányok a népi építészet és a múzeumi etnográfia köréből (Studia Folkloristica et Ethnographica 51. Debrecen ,Szentendre, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 2009)

TELEPÜLÉS - ÉPÍTÉSZET - LAKÁSKULTÚRA - A KŐVEL VALÓ KERESKEDÉS HATÁSA ÉSZAK-MAGYARORSZÁG NÉPI ÉPÍTKEZÉSÉRE

térképen nyomon követhetők, illetve megrajzolhatók Észak-Magyarország jellegzetes kőépítkezési vidékei. Adataink nagyobb része azonban egy tágasabb, egy nagyobb léptékű, amplitúdójú árucseréről tudósítanak. A Bükk és a Mátraalja, az Alföld északi sávjában, a Zempléni-hegység a Taktaköz, Bodrogköz, Tiszántúl, a Tornai-karszt, a Sajó-Bódva-völgy településeinek építészetét befolyásolta a kővel. Ez a kőárucsere már ádépte a kisebb területi-táji egységek közötti termékcsere-kapcsolatot. Itt már az eltérő adottságú nagytájak, az északi hegyvidék és a sík alföldi régió közötti árucserének részévé vált. A természetföldrajzi adottságok alapján az alföldi és folyóvölgyi sík területek alapvetően élelemtermelésre, mezőgazdasági termelésre alkalmasak. Ugyanez a domb- és hegyvidékeken a rossz és kis területű földek miatt nem mondható el. A hegyvidék népe a megélhetés reményében olyan termelési, környezetkiélési ágazatokat választott, illetve erre a választásra kényszerült, amiből felesleget tudott termelni. Ilyen ágak a fakitermelés, mész- és szénégetés — ahol könnyen fejthető kő állt a rendelkezésre —, s ilyen ágazat lett a kőfejtés, kőfaragás, s a vele való kereskedés is. Mivel az eltérő adottságú, termelésű nagy- és kistájak között már évszázadok, de akár évezredek óta természetes módon alakult egy egészséges árucsere, így nem lehet véleden az, hogy több más cikk mellett a táj népe a kővel is - melyből feleslege volt — elindult olyan területek felé, amelyek ebben az anyagban szűkölködtek. A termékcsere útján biztosíthatták aztán a náluk hiányzó, szükséges élelmiszert, textíliát stb. A kőépítkezés hagyományai Magyarországon, s ezen belül Észak-Magyarországon nincsenek igazán feltárva, nem sikerült a maga történetiségében felvázolni. A néprajzi szakirodalom szerint a magyar nyelvterület jellegzetes kőépítkezésű vidékei a Mátra déli lejtője, a Bükk hegység nyugati, délnyugati része, a Dunántúlon a Balaton északi partja és a Bakony, valamint az erdélyi Mezőség egyes területei.

4

8 A kőépítkezésről s magáról a kőről keveset tudunk, noha egyes Árpád-kori és középkori faluásatási adataink szórványosan említenek kőházakat is.

4

9 A mezővárosokban már a XV. században is használták a követ. A népi építkezésben mégis csak lassan nyert teret, egyesek szerint csak a 18. században terjedt cl falusi építészetünkben fokozatosan, illetve párhuzamosan a faépítkezés háttérbe szorulásával és az árutermelő paraszti gazdálkodás kibontakozásával. A kőépítkezést ráadásul a nemesi, polgári privilégiumok közé sorolták, amely évszázadokon keresztül zárva volt a parasztság előtt.

5" 4

8 Dám 1980: 28-29. 4

9 Lásd ehhez: Parádi 1982: 9-30; Wolf-Simán 1982: 109-124. 5

0 Bakó 1985: 225-228. 301