T. Bereczki Ibolya (szerk.): Gyermekvilág Magyarországon - A Szabadtéri Néprajzi Múzeum kiállítása (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

mániába, Jugoszláviába, Ausztriába. Ez a történelmi helyzet az élet minden területén érintette a gyermekeket is. Többek között például az iskolában nem tanulhattak bizonyos tantárgyakat anyanyelvükön. A tankönyvek hamis, hazug felfogásban ismertették évezredes történelmünket. Az iskolában erőteljessé vált az asszimiláció. Felnőtteket, gyermekeket aláztak meg csak azért, mert magyarok voltak. A második világháború szörnyűségei - a nélkülözés, deportálás, bombázások, a megszálló csapatok pusztításai - nemcsak a családok, hanem a gyermekek életét is feldúlták, tönkretették. Halottak, testileg és lelkileg megnyomorított hadiárvák sokasága lett gyökértelenné ezekben az években. A II. világháború utáni ún. „lakosságcsere" szlovák és magyar családok kitelepítését, a szülőföldről való elszakítását jelentette. Az Ukrajnához került magyar területekről százával hurcoltak el fiatal férfiakat és nőket Szibériába munkaszolgálatra, csak azért, mert magyarok voltak. És a gyerekek ezt mind látták, tudták, mert természetesen ők is részesei voltak a szörnyűségeknek. Az 1950-es években újabb megpróbáltatások érték a magyar társadalom egy részét. A falvakból ezrével telepítették ki az ország más részeire azokat a parasztcsaládokat, akiknek több földje volt, mint amit az állam megszabott. Olyan gazdáknak kellett elhagyni az évszázados szülői földet, akik mintaszerűen gazdálkodtak. A deportálások sokszor egyik óráról a másikra történtek, szinte alig volt idejük, hogy néhány személyes holmit bepakoljanak, és magukkal vigyenek. Hasonló kitelepítések történetek a városokban is. Innét olyan embereket vittel el, akiknek több vagyona volt, mint amennyit a szocializmusban megengedtek, de az is megesett, hogy nagy múltú, „történelmi nevű" családok kerültek egyik pillanatról a másikra vagonokba, hogy távoli tájakra vigyék őket. 1956-ban, a forradalom kitörésekor a gyerekek is kivették részüket a történelem alakításában. Budapest utcáin sok 12-13 éves gyermek fogott fegyvert, hogy harcoljon a magyar szabadságért. Sokan haltak meg közülük. A gyermek ártatlan. Mint ahogy ártatlan és öntudatlan volt az a kislány is, akit az I. világháború idején, két éves korában a fényképeken látható löveg mögé ültettek. A gyerekek szeretnek katonásdit játszani, kiskard, kispuska, kistank, kiságyú, kisrepülő... MEGÚJULÓ HAGYOMÁNY A 19. század végén Magyarország lakosságának háromnegyede még falvakban élt. „Hétköznapi történelmünk" így szorosan kapcsolódik a falusi, illetve a parasztcsaládok történelméhez. A mai generációk emlékezetében szinte minden családban ott van egy paraszt- vagy legalábbis falun élő ős. Az elmúlt évszázad történelmi eseményei gyökeresen átalakították a gazdasági-társadalmi életet, ennek következtében megváltozott a falu, s ezzel együtt a paraszti életforma is. A második világháború előtti családi gazdaságokat fölváltotta a termelőszövetkezet. Az 1950es évektől kezdve sokan - különösen a fiatalok - elhagyták szülőfalujukat, városokba költöztek, ipari munkások, értelmiségiek lettek, lassan elszakadtak gyökereiktől. Sok ház lett lakatlanná, néhol egész falvak néptelenedtek el. Elhagyatottá váltak az egykor serény, dolgos kezeknek munkát adó régi falusi műhelyek. Felbomlott nemcsak a hagyományos családi, de a faluközösség is. Az évszázadokon keresztül átörökített hagyományok, népszokások megőrzését a politika csak külsőségeiben támogatta. A faluról elköltözők, a nagyiparban munkalehetőséget keresők egykor büszkén hordott viseletei ládák mélyére kerültek, felváltotta őket a konfekció, a városi öltözet. A jövő számára a paraszti múlt értékeinek megmentését a múzeumok mellett leghamarabb lelkes vidéki pedagógusok vállalták magukra, akik tanítványaikkal együtt gyűjtötték a padlások rejtett kincseit, a paraszti világ tárgyi emlékeit. Sok falusi tájház ezeknek a gyűjtéseknek köszönheti létét. A kutatók idős embereket szólaltattak meg, lejegyezték a faluközösség dalait, táncait szokásait, az egyéni sorsok történetét. E gazdag örökség múzeumok és kutatóintézetek adattáraiba került. Az 1940-es évek falukutató hagyományára is építve az 1970-80-as években országos honismereti mozgalom bontakozott ki. Egy televíziós kezdeményezésnek köszönhetően szerte az országban népdalkörök, tánccsoportok alakultak, s számos falusi közösség a képernyő segítségével tárta a nyilvánosság elé kincseit. Az 1970-es években új folyamat indult el a városi, különösen a fővárosi fiatalok körében. Érdeklődésük a „vidék", a falusi életforma felé fordult, hogy megismerjék, hogyan élt, dolgozott, ünnepelt a falu lakossága egy emberöltővel korábban. A katalizátor szerepét a népi táncegyüttesek és népzenészek töltötték be, akik járták a vidéket, de leginkább az erdélyi falvakat, hogy „tiszta forrásból" gyűjtsenek, tanuljanak énekelni, zenélni, táncolni. „Modern" táncházak alakultak, ahol sok száz fiatal a magyarság tradicionális táncait, énekeit tanulva szórakozott. Divat lett a természetes alapanyagokból készült, népviseleti elemeket felhasználó öltözet. A lakásokba archaikus paraszti bútorok és textíliák, kerámiák kerültek. A fiatalok érdeklődéssel fordultak a régi, kihaló félben lévő kézműves mesterségek felé, tanultak öreg mesterektől, s lettek belőlük népművészek, népi iparművészek. A hagyományos házi ipar mint népi iparművészet éledt újra. Lassan ismét felértékelődött a természeti környezet. Sokan elhagyták a zajos várost, és a vidéki életformát választották. Először mindez divatnak tűnt, de sokkal több, mozgalom lett. A mozgalom tartósnak bizonyult, életstílussá vált. A hetvenes évek fiatalsága úgy tűnik, mára megtalálta az elveszettnek hitt gyökereket, s arra törekszik, hogy gyermekeinek továbbadja a népi kultúra értékeit. Erre bizonyíték az a hatalmas érdeklődés, ami a Szabadtéri Néprajzi Múzeum és hagyományőrző programjai, vagy a táncházi találkozók, a népművészeti vásárok, a néprajzi táborok iránt megnyilvánul szerte az országban. Az értékmegőrzésnek és továbbadásnak egy másik bizonyítéka a sorra alakuló kézműves és népzenei iskolák mellett az is, hogy a néprajzot mint tantárgyat bevezették az alap- és középfokú oktatásban. A szülők és a pedagógusok segítségével a paraszti hagyomány így lehet a mai gyermekek életre szóló útravalója.