Flórián Mária, Tóth Béla: Tímárok - A bajai tímárműhely a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

30. kép. Rámán száradó bőr. Páncélcsehi, 1942. rakat, a pila kb. másfél méter magas lett. Többet nem teregettek egymásra, nehogy a bőr bemelegedjen (29. kép). A rakatot kb. egy hét múlva szétteregették, a fel nem oldott szilárd sót lerázták, majd a sózást megismételték, így a bőrromlás biztosan elkerülhető volt. A másodszori sózást már a tímárház pincéjében végezték, ahol erre a célra farekeszben tárolták a kősót. A másodszori sózás után a bőrök súlyát sómentes súlynak nevezték, miután a súlymérés előtt a bőrökről a szilárd sót leporolták. Annak ellenére, hogy a bőr felszínéről a sószemcséket eltávolították, természetesen a bőr belseje jelentős mennyiségű sót tartalmazott, és a bőr rothadását megakadályozta. A nyersbőr konzerválásának másik, ritkábban használt módja a szárítás volt. Ezt a legegyszerűbb és legolcsóbb eljárást az önálló állattartók (akik maguk is vágták le állataikat) alkalmazták, többek között azért is, mert a szárított bőr súlya kb. fele a sómentes bőrének, ami kb. fele fuvarköltséget is jelentett. A szárítandó nyersbőrt vagy felfüggesztették, vagy rámára feszítve szellős helyen állni hagyták. A szárítás következtében a bőr 70%-nyi víztartalma 12-15%-ra csökkent, ez már magában lehetetlenné tette a bőr rothadását. A szárított bőr - ha nedvességnek nem volt kitéve - hosszú időn át tárolható volt (30. kép).