Flórián Mária, Tóth Béla: Tímárok - A bajai tímárműhely a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

varrtak csizmákat, topánkákat. Az utóbbi bőröket valószínűleg nem helyi mesterek készítették, az itteni tímárok számára kiadott limitációban ezek a bőrféleségek nem szerepelnek. A helyi tímárok 1818-ban, amikor Baján már 20 másik céh működik, kaptak I. Ferenctől önálló szabadalomlevelet, német nyelven, amelyeii mint vulgo Rothgerber, vagyis vöröstímár, cseres tímár szerepelnek (11. kép). Horváth Mihály a bajai tímárságokat a kiemelkedő jelentőségű bőrműves iparosságok között említi. Ez a megállapítása valószínűleg leginkább az 1820-1830as éveket jellemezhette, amikor is a dunai kereskedelemben a gabona, az élőállat és a kender mellett a bőr volt a legnagyobb tétel. A bőripar itteni fontossága a mesterek számában nem tükröződik. Az 1828-as összeírásokban szereplő különféle mesterséget gyakorló 454 iparos között csak 8 tímármestert említenek. A kapcsolatos bőripari mesterségek mesterlétszáma ugyanakkor 146 fő volt, ebből csizmadia 69, a szűcs 41, a varga 23, a bocskoros 8 és a szíjgyártó 5. 1840-et egyébként a bajai ipari fellendülés kezdetének tartják, noha éppen ez volt az az év, amely egy hatalmas tűzvésszel Bajára a pusztulást hozta. A tűzvészt követő napok nagy esőzései miatt pedig a tető nélkül maradt sárfalak is leomlottak. Ha tudjuk, hogy Baján 1828-ban 1676 ház volt, s hogy 1840-ben 2100 ház és melléképület semmisült meg, aligha tekinthetjük túlzásnak, hogy a tűz szinte az egész várost elhamvasztotta, csupán a város déli részét, a Szállásvárost kímélte meg. A hihetetlen pusztulásból ugyanilyen hihetetlen gyorsasággal éledt újjá a város. Az elkövetkező 30 év alatt a lakosság létszáma 21 418-ra, vagyis szinte duplájára emelkedett. A város újjáépítését mérnökileg megtervezték. A további tűzvészek megakadályozására különböző intézkedéseket hoztak, például elrendelték az épületek cseréppel történő fedését. Nyilvánvaló, hogy a korábban fontos iparágak helyett, mellett az építőipar kiemelt helyet kapott: a kő-, az agyagipar, a mész- és cserépégető mesterek jelentősége megnőtt. A Duna melletti Posványosban kubikgödrök sora jelezte a téglagyáraknak kitermelt agyag nyomát. A város képe - bár mindenki igyekezett egykori telkén újraépíteni otthonát - megváltozott. Az utcákat szabályozták. Az 1660-as évek közepén Baján átutazó Eviia Cselebi, török világutazó még mocsaras utcákon járt, melyeket a Baja lapályain termett terjedelmes erdőségekből kitermelt deszkával borítottak. A 19. század közepén a deszkát süttői terméskőkocka-burkolat váltotta fel, a járdákat pedig hatszögletű téglákkal fedték. Bár a várost még nem csatornázták, a főbb útvonalakon fedett folyókák vitték a szennyvizet a víznyelőkbe, illetve a Kenderes érbe, amely a Sugovicába torkollott. Major Máté Baja múlt század közepi építészeti fellendülését vázolva a korai és virágzó romantika kibontakozó lehetőségét emeli ki. E korszak máig megmaradt emlékei között pedig éppen annak a tímármesternek a lakóházát említi, akinek műhelyét múzeumunkba áttelepítettük.